István Csaba ( Nagy-Britannia)

Ország/ Világ

Nem tudom mi van bennem..

végtelen fájdalom,dűh,béke,harc,alázat..

És “miért”- re korlátozódott kérdések.

Gyűlölet.

Nem, tudom mi van bennem.

a kezdődő végzetem int magához, az induló tékozló fiú,

az elveszett hitetlenség.

Hitre szomjazom! Bárcsak tudnám melyik Isten kegyelméért könyörögjek.

Hol vannak a vének?! A bölcsek?! Ki mondja meg merre tovább??

nem vesztem el,csak nem tudom hol vagyok.

Nem az életet gyűlölöm, csak azt,hogy ilyennek születtem.

Borzalmas dolog észvesztve menekülni.

.. és átkozott érzés nem tudni,hogy mi „elől”..

Minden tavasszal

Befolyásolják az életkörülményeim a gondolataimat.

Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,

vannak szobák,amik magányomba zárnak.

Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,

Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.

És hiányzik amikor én vagyok.

Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.

Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.

Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.

Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.

Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.

L»ég»szennyezés

Tiszta levegőben lebegnek szennyes lelkek,a föld porát kavarva,felszálló fényekbe temetem                

a kar(at)omat.

Nekem született angyalok ,

 (másnak szült mennyország)

Karolnak magukhoz selymes szárnyaikkal. Mindjárt elfogy az élet. Én megtettem mindent mi tőlem telt! Többet,mint ember képzelhet! Tövis Bilinccsel a kezemen,angyali szabad akarattal.

Hegedűs Ferenc

Beszélgetés az Ősszel

Egy fáradt, agg Ősz kopogott be hozzám

A másik ágyra félszegen leült

Szeme fátyolban, vén arca borostás

Kopott kabátja körben szétterült.

Rozsdás levelet tartott a kezében

Amelyre nem volt írva semmi más

Csak az, amit már láttam a szemében

Egy fájó, csöndes, könnyes vallomás.

Régen még tudtam sok gyümölcsöt hozni

Ma már üres a rég termő határ

Viharral együtt tudtok ma napozni

Haragosom lett testvérem a Nyár.

Hogyan teheted azt, még bízol benne

Hisz mit kapott, mind tékozlásra megy

Ha csendes volna, minden rendben lenne

Mintha nem volna ő is öregebb?

Én azt feleltem: - Mi rontottuk ezt el

Mohó, kapzsi és gőgös emberek

Mi kanászkodtunk el a Természettel

Elhittük azt, nékünk mindent lehet.

De vagyunk páran, kik ébresztőt fújnak

Míg él Természet, minden addig él

Az elfajult ember még megújulhat

S Tavasz jön, Nyár, majd Ősz után a Tél.

Nyugodj meg végre elaggott barátom

Pirospozsgás lesz arcod, érzem én

Teli batyuddal mosolyodat látom

S ifjú leszel, mint egy friss költemény,

Vidám daloddal lesz teli a tájék

Boldog leszel, tudsz mit adni nekünk

Zsákodból hullik bőven az ajándék

És felhőtlenebb lesz az életünk!

Szeme felcsillant, simultak redői

Fürgén felállt, úgy, mint egy dalia

Én újra kezdtem szép meséim szőni

Közben utána szóltam, így: - Szia!

***

Szeszélyes évszakok

Míg ifjú voltam, rendje volt napoknak, évszakoknak

Tavasz, Tavasz volt, jött a Nyár, az ősz után a Tél

De most szeszélyes légkörünk s az emberek zokognak

S kaján vigyorral nyáridőben zúg az őszi szél.

Havat szitál a Március, a nagy meleg, ha tombol

Nem fújja szét a fergeteg most Október haját

Nyáron cibálja háztetőnk, télen hó nem barangol

S mi nem tudjuk már orvosolni évszakok baját.

Ki tette ezt a zűrzavart? – Hát nézz magadba ember

Hiába van nagy értelem, szemellenzőt viselsz

Nem gondolhattad azt előre, lesz baj, mint a tenger

Te tetted ezt Földünkkel és most Istennel perelsz!

És nem tudod, hogy nem vagy más, csak kóbor, apró porszem

Mit egyszer felkap vén Időnk és csendben elviszi

Azért, mert szétrombolta azt, mit megteremtett Isten

Hogy ő alkotta mind mi van – gőgösen úgy hiszi.

Pedig ott áll a síktükör, csak bele kéne nézni

S meglátná benne önmagát s mit eddig alkotott

Mögötte sárga pusztaság, pár építmény, más semmi

S eseng parányi életért ahhoz, kit elhagyott.

Akkor talán majd megbocsát, ki mindent megteremtett

Feloldva minden zűrzavart, lesznek majd évszakok

És büszkén nézhet az körül, betartva mind a rendet

Ki Természettel párhuzamban újat alkotott.

Tátrai S. Miklós

Nemigenjó

Szombat este, kedvenc karosszékemben ülve, egy pohár konyak társaságában szivaroztam, és az élet rejtelmeit, bölcsességeit kutattam. Ha az ember közel van hetvenedik évéhez, akkor ez megbocsátható, talán még nagyképűségnek sem tűnik. Molnár Ferenc, Játék a kastélyban színdarabján gondolkodtam, amelyet a közelmúltban tekinthettem meg kitűnő rendezéssel és színészi játékkal.  Kamaszként, még a televízióban láttam először a darabot - mert akkor még voltak ilyen közvetítések -, majd valamikor fiatal felnőttként, és most, három-négy nappal ezelőtt színházban. Mennyire más élményt adott a három előadás! Minden bizonnyal legutóbb értettem meg legjobban a humorba rejtett bölcsességet, a kesernyés - talán önmagát is kifigurázó, bár ezt igazán nem tudhatom - iróniát, amely gondolkodás nélküli mosolyra és kacagásra készteti az embert. Ha valaki még nem ismerné a történetet, annak mindenképpen tudnia kell, hogy a darabban Ádám, a szerelmes ifjú, véletlenül kihallgat egy beszélgetést két színész, Almády és Annie - az imádott hölgy - között, amely bizony erős intimitásokat tartalmaz. Turai, a neves író és dramaturg - aki Ádám társaságában van, és mindent hall - szeretné megmenteni az összetört fiatalembert, valamint a veszélybe került kapcsolatot. Másnapra egy olyan epizódot ír, és próbáltat el Ádám előtt, az immár cinkossá vált két művésszel, amelyben - mintha csak színházi próba lenne - szóról szóra megismétlik az elhangzott szavakat, de mindezt olyan környezetbe helyezve, ami teljes ártatlanságot biztosít számukra. A nézők remekül szórakoznak a megtévesztett fiatalemberen, és Molnár Ferenc zsenialitásának köszönhetően, a férfiak közül csak kevesen veszik észre, hogy saját magukon nevetnek.

A karikákban szálló szivarfüstöt nézve azon gondolkodtam, hogy ugyanazon szavaknak, mondatoknak, mennyire más és más értelme lehet attól függően, hogy ki, hol, és hogyan mondja ki azokat. Valószínű elmosolyodtam, hiszen saját történetem jutott eszembe. Csaknem harminc évvel ezelőtt, egy kedves kolléganővel dolgoztam egy irodában. Nem volt feltűnő szépség, az utcán kevesen fordultak meg utána, de annak a férfinak, aki csak egyszer is beszélt vele, vagy szerepelni látta valamilyen szakmai fórumon, megmozgatta fantáziáját. A sors különös kegyéből már majdnem egy éve dolgoztunk együtt addig a bizonyos napig, amely nagy fordulatot jelentett életemben. A nyolcvanas évek elején jártunk, amikor a számítógépet és mobiltelefont csak hírből ismertünk, vagy még úgy sem. Természetes volt, hogy életünkben fontos szerepet játszott a munkahelyi telefonkészülék, amelyen dologidőben magánügyeinket is intéztük. Akkor ezt valahogy jobban elnézték, tudomásul vették, bár az is lehet, hogy valójában senkit sem érdekelt, hiszen nem volt más megoldás. A közös irodában dolgozó kollégák előtt kinyílt a másik magán- és családi élete, mert akarva-akaratlan hallottuk beszélgetését párjával, gyerekével, szüleivel, barátaival. Időnként ugyan kimentünk a folyosóra - ha ezt a diszkréció megkívánta - de ez ritkán fordult elő. Nem zavartattuk magunkat, nagyobb volt a bizalom, a barátság, mint manapság. Noémi, akár csak én, elvált házastársától, tizenkét éves kislányát egyedül nevelte. Nagyon jó barátságban voltunk. Nem érzékeltem, hogy komoly kapcsolata lenne. Igaz, sosem kérdeztem meg tőle, de az említett telefonbeszélgetéseiből párkapcsolatra nem következtethettem. Vonzódtam hozzá, mégsem mertem neki bevallani. Nem tudom miért. Sosem voltam egy Casanova típus, nem habzsoltam a nőket, sikerek mellett csalódásban, visszautasításban is volt részem. Valószínű attól tartottam, hogy nem venné komolyan közeledésemet.

Egy nyári napon sürgős, határidős feladatokban dolgoztunk. Vidéken kellett volna lennem, de reggel úgy döntöttem, nem utazom el, segítek Noéminek. A munkaidő vége felé megcsörrent telefonja. Felvette, és a rövid beszélgetés részéről mindössze három szóból állt: „Nem!” „Igen!” „Jó!” Hát ezt nagyon furcsának találtam, hiszen nem volt az a szófukar típus. Nem volt rá okom, illetve „jogom”, mégis úgy éreztem, elárulja barátságunkat, nem akarja, hogy tudjam, kivel beszélt. Nem nevezte meg, nem köszönt neki, csak a „Nem!” „Igen!” „Jó!” hangzott el. Valójában féltékeny lettem. Már hetek óta készültem arra, hogy bevallom érzelmeimet, és akkor most jött ez a telefon, ami biztosan csak egy másik férfi hívása lehet. Egy vetélytárs, akinek akár meg is mondhatta, hogy ma nyugodtan keresheti, mert nem leszek bent. Egész este ezen rágódtam, és variációk sokaságát képzeltem el. Tényleg hívhatta egy férfi, mondjuk így:

• Szia! Tudunk beszélni?
• Nem!
• Ott a kollégád?
• Igen!
• Akkor majd hívjál te!
• Jó!

Persze, nyugtattam magam, lehetett a kislánya is, akivel munkája miatt türelmetlen volt:

• Szia anya! Nem zavarlak?
• Nem!
• Átmehetek a szomszédba játszani?
• Igen!
• Hat órára otthon leszek.
• Jó!

Felhívhatta a hűtőgépszerelő, aki már napok óta hitegeti, érthetően mérges rá:

• Csókolom! A szerelő vagyok. Mára beszéltük meg?
• Nem!
• Holnapra?
• Igen!
• Akkor holnap ott vagyok!
• Jó!

Az is lehet, ámítottam magam, hogy kikosarazott valakit:

• Szia!  Megbocsátottál?
• Nem!
• Örökké haragudni fogsz?
• Igen!
• Akkor nem hívlak többet!
• Jó!

Az utolsó lehetőség tetszett legjobban, azonban az elsőnek jóval nagyobb valószínűségét láttam. Döntő lépésre szántam el magam! Megvallom érzelmeimet, aztán lesz, ami lesz! Amikor reggel beértem, Noémi már az asztalánál ült. Amint meglátott felpattant, és azzal, hogy a főnök hívja kisietett a szobából. Még nem volt nyolc óra, amikor titkárnőnk telefonált. Osztályvezetőnk azonnal látni akar - mondta -, siessek. Nem tudtam mire vélni ezt a helyzetet. Minden bűnöm eszembe jutott, amiért főnöki fejmosást kaphatok, ezért kicsit szorongva nyitottam be irodájába. Mindenki ott volt, mosolyogtak, nevettek, majd szörnyű hamisan elénekelték a „boldog születésnapot”, és felköszöntöttek. Vasárnapra esett negyvenedik születésnapom, ezért egyáltalán nem számítottam előrehozott kedvességükre. Nagyon jól esett figyelmességük, pedig a java, csak ezután jött! Titkárnőnk egy szép tortát hozott be, főnökünk pedig egy gyanús csomagot adott át. Kibontottam, és komolyan mondom, meghatódtam. Kedvenc történetem volt ugyanis, hogy ifjúsági válogatott labdarúgó múltammal dicsekedjek, és kijelentsem, ha nem sérülök meg, az aranylabdáig meg sem állok. Nos, a csomagból egy aranylabda esett ki! Jó, nem az igazi, a kollégáim csináltatták. Rongylabda volt a javából, de arany szövettel borítva. Rosszmájúan hozzátették, ezzel nyugodtan gyakorolhatok, nem töröm be az ablakot. Elérzékenyülve mondtam köszönetet. Megettük a tortát, ittunk egy kávét, és mindenki ment a dolgára. Irodánkba érve azt mondja Noémi:

• Képzeld, ez a bolond Karesz, majdnem elrontotta a meglepetést!
• Hogyhogy?
• Felhívott tegnap délután, hogy bejöhet-e, mert megmutatná a labdát. Te itt ültél, kétségbeesve mondom neki: nem! Kapcsolhatott, mert megkérdezte, hogy itt vagy még? Igen! Válaszoltam, erre azt mondja, akkor viszont jöjjek be reggel hétre …
• Te pedig azt mondtad: Jó! – vágtam a szavába boldogan, és a barátsághoz képest jóval nagyobb átéléssel megöleltem, megpusziltam, ami ellen nem tiltakozott.

Még mostanában is sokszor emlegetjük Noémivel, a feleségemmel, hogy az a három szó hozott össze bennünket, ami egy másik szituációban akár szét is választhatott volna: „Nem!” „Igen!” „Jó!”

A szerencseszám

A hármas szám, akárcsak a mesében, különös szerepet játszott Melinda és Ottó életében. A Somogy megyei Háromfán találkoztak először, ahol Melinda rokonait látogatta meg, Ottó pedig a közeli határőrőrsön teljesítette sorkatonai szolgálatát. Kétszer három, azaz hat év korkülönbség volt közöttük, ami akkor még soknak tűnt egy kibontakozó szerelemhez. Az égiek úgy akarták, hogy néhány évvel később újra találkozzanak, ahol az egymásra ismerést barátság, majd szerelem követte. Nyáron összeköltöztek, karácsonykor pedig Ottó megkérte Melinda kezét. Esküvőjüket március harmincadikán tartották, házasságukból három gyermek született. Maguk is észlelték a számok érdekes egybeesését, ezért a kis Marci érkezése után, a hármast szerencseszámuknak választották. Huszonötödik házassági évfordulójuk előtt eldöntötték, hogy azt megünneplik ugyan, de az igazi, majd a harmincharmadik lesz! Szándékukat semmi sem zavarta, szerették egymást, szépen éltek. Néha-néha előfordultak ugyan összezördülések, vagy kényes szituációk, de ezeken képesek voltak felülemelkedni. Nem voltak anyagi gondjaik, gyermekeik már felnőttek. Barbara és Márk unokákkal is megörvendeztette őket. Amikor elérkezett az idő, jól emlékeztek fogadalmukra. Lelkesen szervezték a kettesben töltendő harmincharmadik évfordulót.

Kellemes időjárással köszöntött be a tavasz abban az évben. A szálloda erkélyéről csodálatos látványt nyújtott a Balatonban fürdő napfény. Néhány vitorlás is kimerészkedett a tóra, a part azonban még csendes magányba burkolózott, csak néhány madár örült a nyugalomnak. A sétány meghitt együttlétre csábította a szerelmeseket, és az emlékezni vágyókat. Melinda és Ottó úgy gondolták, ők mind a kettőnek megfelelnek. Kéz a kézben ballagtak, időnként meg-megállva gyönyörködtek a délutáni tavaszban, magukba szívták a régi időket idéző édes bódulatot. Beszélgettek a múltról, jelenről, és mosolyogtak azon, hogy nem mindenre emlékeznek egyformán. Egy-egy esemény időpontja, vagy az azon résztvevők felidézése, többször adott okot vidám nézeteltérésre.

• Ha most azt mondod - erősködött Ottó -, hogy nem Marci dobta ki a nyuszit az óvoda ablakán, akkor nem is tudom, mit teszek veled!
• Pedig jó lenne, ha kitalálnád! Nekem volna is rá tippem - incselkedett Melinda -, ugyanis azt Márk tette, amikor Évi néni volt az óvónője!
• Nos, Évi nénire nagyon jól emlékszem! Most, hogy mondod, tényleg ő mesélte el ezt a történetet! Ebben igazad van.
• Én viszont az előbb tévedtem. Valóban nem Győzőék maradtak le a vonatról az esküvőnk napján.
• Kérdezek tőled valamit! Ha ezt megmondod, meghívlak egy pezsgős vacsorára.
• Arra, amit már meg is rendeltünk? Igazán nagyvonalú vagy! Na, kérdezz csak bátran!
• Hány csillag volt az egyenruhám váll-lapján, amikor először találkoztunk?
• Három! - vágta rá kapásból Melinda.
• Ez hihetetlen! Tényleg! Szakaszvezető voltam három csillaggal. Nem gondoltam volna, hogy erre emlékszel.
• Nem is emlékszem rá, csak kitaláltam. Azt se tudom mi az a szakaszvezető, viszont a három a szerencseszámunk!

Kedvesen évődtek egymással, mint két kamasz az első randevúk idején. A szállodába visszatérve kiültek az erkélyre, azonban a búcsúzó nap már nem adott elég meleget. Beljebb húzódtak, és az ünnepi vacsorához készülődtek. Szépek és elegánsak akartak lenni, ahogy az alkalomhoz illik. Melinda úgy érezte, különös hangulat vibrál a levegőben, mintha a kellemes izgalom, és a veszély érzete egyszerre lenne körülöttük. Az első szerelmes éjszakát jutatta eszébe, amikor a vágy és a félelem viaskodott lelkében. Milyen régen volt, és milyen szép volt - gondolta! Ottó gyönyörködve nézte feleségét, és karját nyújtotta felé. Az étteremben halk zene szólt, a kevés vendéget gyorsan kiszolgálták. Martinivel koccintottak, az étkezés közben vörösbort ittak, majd egy pohár pezsgővel zárták a kellemes estét.

• Mit szólnál - kérdezte Ottó -, ha a szobánkba kérnénk még egy üveg pezsgőt?
• Azt, hogy kicsit sok lesz! Nem szoktunk ennyi alkoholt fogyasztani! Szerintem ne!
• Ugyan már, egyszer vagyunk harminchárom évesek, és különben sem muszáj meginni az egészet! Három korty, vagy három pohár még jár nekünk!
• Jó, nem bánom! – fogadta el Melinda az ajánlatot.

Valóban nem voltak nagy alkoholfogyasztók. Két-három pohárral szívesen megittak rokoni, vagy baráti társaságban, de a martini, a bor és a pezsgő együttes hatása már észrevehető volt rajtuk. Kedvesen spiccesek lettek, vidámak, jókedvűek. Közeledtek ahhoz az állapothoz, amikor még nincsen semmi gond, csupán lazul az önkontroll, keverednek az emlékek, és a múlt együtt kezd lebegni a jelennel. Ideje volt távozniuk, amit kitűnően megéreztek. Összebújva hagyták el az éttermet. Szobájukban megbocsátható rendetlenséggel vették le ruhájukat. Melinda elegáns kacérságot csempészett mozdulataiba, majd fehérneműjét magán hagyva a fürdőszobába surrant. Ekkor kopogott a szobapincér, meghozta a pezsgőt. Ottó hiányos öltözékén meg sem lepődött. Ettől intimebb jeleneteket is márványarccal vett tudomásul, ahogy azt munkaköre megkívánta. Távozása után a palack diszkrét pukkanással megnyílt, és a pezsgő gyöngyözve ömlött a poharakba. Ottónak nem volt türelme várakozni, és felhajtotta saját italát, majd gyorsan újra töltött. Egy az étteremben, egy itt - gondolta -, a bűvös harmadikat majd együtt isszuk meg. Melinda könnyű kis hálóingben lépett ki a fürdőszobából, a legszebb emlékeket idézve. Férje elegánsan kínálta a pezsgőt, koccintottak, megcsókolták egymást, és leültek a kényelmes fotelekbe. Kiitták a poharakat, azután egyikük sem szólt semmit, csak szeretettel nézték a másik arcát. A csendet Ottó törte meg:

• Akkor most megyek a fürdőszobába. Ígérem, sietek! - mondta, majd kissé imbolygó léptekkel elindult. Az ajtóból még visszaszólt. - Aztán nehogy elaludj, vagy felborítsd a pezsgőspoharat, mint akkor …
• Akkor? Mikor? – nézett rá csodálkozva az asszony.
• Hát tudod? Amikor először voltunk igazán együtt! Nem emlékszel?
• Amikor először voltunk igazán együtt? Arra nagyon jól emlékszem, hiszen nekem az volt az első szerelmes éjszakám! Ottó! Ott nem volt pezsgő! Aki kiborította a poharat valahol, valamikor, az nem én voltam! – suttogta Melinda elérzékenyülten.

A férfi azonnal kijózanodott. Arcára fagyott mosollyal visszalépett az ajtóból. Lerogyott a fotelba, fejét kezébe temette. Tündét, első nagy szerelmét látta maga előtt, aki tragikus hirtelenséggel távozott egy másik világba. Bármit megadott volna azért, hogy csak két perccel visszatekerje az idő kerekét, de tudta, ez lehetetlen. Az előbbi mondatok hűvös falat kezdtek építeni közéjük.

• Ne haragudj! Tényleg sok volt a pezsgő, az zavarta össze az agyamat. Nem akartalak megbántani, mert nagyon szeretlek! Ugye tudod?
• Igen, tudom! Nincs miért haragudnom. Már réges-régen megbeszéltük, hogy nem én voltam az első szerelem életedben. Persze kicsit fáj, és rosszul esik ami történt, és hogy pont most, de el fog múlni! Egy, két nap után újra minden a régi lesz közöttünk.
• Ne gondold, hogy én elfelejtettem azt a csodálatos éjszakát, amikor mi …
• Nem kell magyarázkodnod! - intette le lágy beletörődéssel Melinda - Nem haragudhatok rád, amiért előttem már szerettél valakit. Ti fiúk, egyébként is másként vagytok összerakva. Nem tudhatjátok mit jelent nekünk, amikor először adjuk oda magunkat egy férfinek. Lehetnek attól gyönyörűbb éjszakák, boldogabb szeretkezések, és azok emléke akár össze is keveredhet, de nem az elsővel! Jó, tudom, harminc-harmincöt évvel ezelőtt sem vélekedett mindenki így, a mai lányok közül pedig már nagyon sokan egészen másként gondolkodnak. Sajnálom őket! Három-négy évtized alatt sokat változott a világ, de én nem!
• Melinda! Nem is tudom, mit mondjak!
• Ne mondj semmit! Feküdjünk le, próbáljunk meg pihenni.

Nem sokat aludtak. Mindketten forgolódtak, gondolatban évtizedekkel léptek vissza az időben. Emlékek bukkantak fel, majd hullottak vissza az álmatlan éjszakába. Reggel fáradtan ébredtek.

• Ottó! Szeretném, ha reggeli után, bár egyáltalán nincs étvágyam, szóval, ha haza mennénk! - kérte Melinda
• De szívem! Három napra jöttünk. Még minden rendbe jöhet. Tudod, hogy a három a mi szerencseszámunk.
• Igen, az volt, de már nem! Úgy érzem, hárman vagyunk ebben a szobában, és ez nekem sok.  Szeretnék hazamenni!

A két órás autóút csaknem szótlanul telt el. Nem éreztek haragot, bosszúságot, sértődöttséget egymás iránt, mégis inkább hallgattak. A legbölcsebb volt, amit tehettek. A lakásba, a megszokott környezetbe érve, a láthatatlan fal lassan kezdett leomlani. Elrakták a ruhákat, megfürödtek. Melinda gyors, egyszerű ebédet készített. Délután már beszélgettek, a következő hetet tervezték, ahogyan ezt mindig is tették. Ahogy közeledett az este, a nyugtalanság, mint a völgyekre leszálló pára, újra rájuk telepedett. Húzták, halasztották a lefekvést, pedig kívánták egymás közelségét, csak nem tudták mit gondol, mit akar a másik. Egyikük sem akart hibát elkövetni, sem egy idő előtti közeledéssel, sem egy elutasítással. Éjfél körül mentek a hálószobába, és szorongva feküdtek egymás mellé. Kezük simogatóan összeért, olyan lágyan, mintha csak véletlen lenne. Melinda észrevette, hogy zavarodottságukban elfelejtették behúzni a sötétítő függönyt, az utcai fény beszűrődik a szobába. Nem zavarta, úgysem jött álom a szemére. Gondolkodott. Éppen elszánta magát, hogy néhány kedves szóval lezárja ezt a helyzetet, amikor meghallotta Ottó suttogó hangját.

• Szeretlek!
• Én is téged, nagyon! - fordult férje felé, a teljes megbocsátás szándékával. A gyenge fényben jól látta, hogy Ottó már alszik, álmában beszél. - Ugye rólam álmodsz? - kérdezte bánatos mosollyal, és leheletnyi csókot adott az alvó férfi arcára.

Szalianna

EMBERNEK MARADNI                                                                                                          

 Már elmúlt tíz óra. Most már biztosan nem jön haza. Itt hagyott végleg. Megérdemeltem a sorsomat. Az is nagy szó volt, hogy visszafogadott öt év után. Ötévi boldog kései szerelemért nagy árat fizettem. Most mit tegyek? Félig bénán, tolókocsiban, hetven évesen. Mi lesz most velem? Milyen lassan múlik az idő. Mintha csak ólomlábon járna. Bezzeg az öt boldog szerelmes év, milyen hamar elrepült. 

De hogy is kezdődött?

   Hatvan ötödik szüli napomon, lányom Beatrix berobbant a házba, maga után húzva osztály társát, legjobb barátnőjét Vílját. 

- Bocsi Apukám! Ne haragudj, hogy egy kicsit késtem, de úgy gondoltam, hogy nem fogsz haragudni, ha elcsalom hozzánk Vílját. Elmentem érte. Igaz, hogy nem akart eljönni, mert azt hiszi, hogy zavar. Nem illik hívás nélkül, csak úgy beállítani az apukám szülinapjára. Pláne üres kézzel! De meggyőztem, hogy nem baj. -

  Hírből már ismertük feleségemmel, de személyesen még nem találkoztunk vele. Lányunk mindig áradozott róla, hogy milyen szép és okos lány. Ő is szép volt. Nekünk legalább is a legszebb. Annak azért örültünk, hogy nem beképzelt. Nagyon reális és őszinte.

Azt hittük túloz. Feleségem egyszer meg is említette, hogy nagyon félti Beatrix - t nehogy a nagy elfogultságban még beleszeressen Víljába!

   Amikor megláttuk, el kellett ismerni, hogy lányunk nem túlzott. Vilja gyönyörű lány volt. Igaz, hogy mint bíró, nem nagyon sok szép nőt láttam a feleségemen kívül. Nem is érdekeltek. Feleségemet már iskolás korunktól ismertem, és mikor végeztem az egyetemen össze is házasodtunk. Ő még akkor nem végzett, csak egy év múlva doktorált. Orvos lett. Nagy volt a szerelem, ami kitartott, a házasságunk egész ideje alatt. Egész nap dolgoztam. Néha még haza is vittem a munkámat. Nem figyeltem a nőket. Nem érdekeltek. Aztán berobbant az a lány Vílja. Gyönyörű volt. Üde és csodás. Mint a dalban. Vílja ó Vílja Te szép és csodás, légy az enyém és soha el ne bocsáss. Ahogy megláttam, mint aki megnémult. Alig tudtam kinyögni, hogy jól tette, hogy elcsalta. Attól kezdve nem volt nyugtom. A munkahelyemen, otthon, állandóan a dal járt az eszemben, és magam előtt láttam

gyönyörű arcát, formás testét, az ízlését, ahogy öltözködik. Minden megváltozott körülöttem. Néha hiába szóltak hozzám, nem hallottam. Már a feleségem is észrevette a változást. Még magam sem értettem, hogy mi van velem. Nem tudtam kiverni a fejemből Vílját. Ő volt a végzetem! 

   És akkor, ahogy hazafelé mentem a munkából, egy csilingelő hang rám köszönt. - Csókolom Béla bácsi. - Ő volt. Vílja. 

Hozzám libbent, és belém karolt. Én, mint egy megzavarodott kisdiák, csak dadogtam. Nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni.  

Ő pedig csak csacsogott. Felét sem értettem, hogy mit mond. Valamit arról beszélt, hogy milyen jól érezte magát nálunk. 

Mert neki nincs családja. A szüleit autóbaleset érte és a nagymamája nevelte, de ő is meghalt. Nincs már senkije. Kollégiumban él.

  Ezután még többet gondoltam rá, és nagyon sajnáltam. Eszembe jutott, hogy mintha azt mondta volna, hogy mindig abban az időben jön a kollégiumba az iskolából. Mire észbe kaptam, azt vettem észre, hogy abban az időben megyek én is arra. Szinte tudat alatt cselekedtem. Egyre többször találkoztunk, és nagyon sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy régész szeretne lenni. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromtól kezdve, én is az akartam lenni. Az apám, aki bíró volt, engem is arra a pályára szánt, és mindent megtett azért, hogy az is legyek. Szerettem dolgozni, de ez a lány döbbentett rá, hogy addig, mint egy gép dolgoztam, de nem a munkámat szerettem. Csak dolgozni. 

  Mikor a régészetről beszéltünk, elfelejtettem a koromat. Azt, hogy negyven év van közöttünk. Úgy tudott mesélni akár Seherezádé, az Ezer egy éjszakában. Úgy adta elő a meséit, hogy az ember azt hitte volna, hogy ő Seherezádé! Ebben is nagyon tehetséges volt. Teljesen elbűvölt. Meglátszott rajta, hogy amatőr színjátszó! 

  Rendszeressé vált a találkozásunk. A liget minden padját ismertük már. Csodálatos volt minden délután, amit együtt töltöttünk. Mindaddig, amíg a lányom rá nem jött arra, hogy mi találkozgatunk. Természetesen ő félre értette, és szólt a feleségemnek. Megbeszélték, hogy nem tűrik azt a szégyent, hogy az apja, a saját lányának a barátnőjével kikezdett.

  Mikor ezt közölték velem, magamtól elköltöztem. Vílja megtudta, és hozzám költözött a kis albérleti szobámba. Csodálatos öt évet töltöttünk el együtt. Olyan volt számomra, mint egy álom! Mindig attól féltem, hogy egyszer csak felébredek! Mikor befejezte az egyetemet, éppen munkát keresett, mikor Egyiptomból kapott egy meghívást. Boldogan mutatta a levelet, amiben három évre meghívták Őt Kairóba. - Nem is örülsz neki?- Kérdezte tőlem. - De igen. - Válaszoltam. S közben, azon járt az eszem, hogy itt az ébredés. Véget ért az álom. Nem mondhattam nemet! Hiszen egész eddigi életében erre készült. Hány éjszakán mesélt a fáraókról, rabszolgákról. Mindig arról álmodott, hogy egyszer személyesen is eljut a fáraók birodalmába. Úgy tettem mintha nem fájna. 

Ember akartam maradni! Hiszen ez is egy csoda volt, amit a sorstól ajándékba kaptam általa. Magamra maradtam emlékeimmel. Úgy látszik számomra ennyi volt! Nem bírtam megbirkózni, azzal a ténnyel, hogy hetvenévesen magamra maradtam. 

Mindennek ára van. Én agyvérzést kaptam, és lebénultam.

   Mikor feleségem megtudta, bejárt hozzám, a kórházba. Hiszen nem voltunk elválva. A kórházból haza vitt, és gondoskodott rólam. Eddig a napig. Vajon hol lehet? Ő is úgy hagyott itt, ahogy én annak idején. Nem szólt nem követelt semmit, csak elment. 

Már virrad, és még sehol sincs. Mi lesz most velem? Majd reggel telefonon kérek segítséget. A gyógyszereket képtelen vagyok beszedni, hogy végezzek magammal. Akár hogy gyűlöl a lányom, nem semmizhetem ki. Öngyilkosságért nem fizet a biztosító.

   Miközben ezeken morfondírozott, hogy, hogy oldja meg a problémáit, elindult a tolókocsival a fürdőszoba felé. Nem figyelt a lépcsőre, és a tolókocsi egyik kereke, lecsúszott a lépcsőn, és felborult. Arra gondolt, mindenért fizetni kell! Lezuhant a lépcsőn! Aztán filmszakadás. A sors megoldotta! 

Az utolsó kiáltás

   Ahogy bekanyarodtam a sarkon, nagyon meglepődtem. Az óriási tömeg látványa, a futkosó emberek, a kiabálások, mind, mind furcsa volt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt. Közelebb érve az emberek között megláttam, hogy a padon egy idős néni ül.

Földbe gyökerezett a lábam. Hisz ő Böbe néni! Régi ismerősöm. Tizenkét éves lehettem, amikor az utcánkba költöztek, velünk szembe. Fiatal házasok voltak. Akkor ő tizennyolc éves lehetett. Bár nem volt nagy korkülönbség köztünk, néninek neveztük. 

De mi történhetett vele Körülöttem mindenki beszélt, aki látta, hogy mi történt. Így megtudtam, hogy valaki újraélesztette a tömegből, és utána tették fel a padra.

- Csókolom Böbe néni! Meg tetszik ismerni? – kérdeztem, és megsimogattam a fejét. Rám nézett. Szemei zavarosak voltak. Artikulátlan hangon rám kiáltott. - Ki maga? Mit akar tőlem? Nem megyek sehova! -

Közben nagy sivítással megérkezett a mentő. Valaki már kihívta. A mentőorvos kikérdezte a nézelődőket, hogy van-e itt hozzátartozója a néninek. A néni nem tudta megmondani, hogy kicsoda. Hogy hívják? Hol lakik? Megmondtam a nevét és a címét. Mivel én voltam az egyetlen ismerőse, elkísértem a mentővel. Sajnos, az egyetlen fiának a címét nem tudtam, csak annyit, hogy melyik városban lakik, így nem sokat tudtam segíteni.

   Hazafelé menet, előjött a múlt. Bár mindketten megöregedtünk, az emlékképek oly tiszták voltak, mintha ma történt volna.

   A szomszéd gyerekekkel játszottunk, amikor egy stráfkocsi állt meg a házunk előtt. Tele bútorokkal, ládákkal, ruhákkal. 

Új lakók költöztek a velünk szembeni lakásba. Fiatalok voltak, még nem volt gyerekük. A férfi nemrég lett kiemelve a bányából, mint pártmunkás. A fiatalasszony nagyon aranyos, szőke, hosszú hajú törékeny kis teremtés volt. Böbikének hívták! 

Hamar beilleszkedett az utca közösségébe. Pár hónap múlva a hatajtós lakások gyerekhada, egy aranyos csöpp kisfiúval megszaporodott. Ferikének hívták.

   Egyéves lehetett, amikor édesapja öt évre elment bentlakásos iskolába. Hetente csak egyszer jött haza. A fiatalasszony annyira félt egyedül, hogy rácsot szereltetett a földszintes lakás ablakára. Így telt el két évük, mikor a bányászvárosba új, fiatal bányászokat költöztettek a munkásszállásra. Böbike, aki szinte már el is hidegült a férjétől, megismerkedett egy nagyon jóképű fiatalemberrel. Egy idő után szorosabb kapcsolat lett közöttük. Senki sem vetette meg érte. Sőt, sajnálták. Mert a férje annyira megváltozott, hogy alig ismerte meg a régi ismerősöket, olyan beképzelt lett. Rosszindulatú ember sajnos mindig akad. Valaki értesítette a férjét. 

Mikor váratlanul hazaérkezett, ott találta a fiatalembert. Mivel az ablakon rács volt, így nem tudott kimenekülni. Ez lett a vesztük.

   A válás hamar ment. Természetesen az erkölcstelenségre való hivatkozással elérte, hogy feleségétől elvették a kisfiát. 

Böbike majd bele őrült. A fiatalember annyira szerette, hogy elvette feleségül. Böbike kéthetente találkozott Ferikével. 

Minden alkalmat kihasznált, ha vele lehetett. Többször megkísérelték, hogy visszakaphassa a kisfiát, de minden hiába volt. 

Mikor Ferike ötéves lett, született egy kistestvére, Bandika. Nagyon szerette a kistestvérkét. Szeretett volna mindig vele lenni.

   Teltek az évek. Ferike 14 évesen elszökött anyukájához. Összepakolta cuccait, és jött. Az apukája a rendőrséggel vitette haza. Büntetésből nem találkozhatott anyukájával. Nem tudott belenyugodni. Egyre szaporodtak a szökések. Anya és fia küzdelme állandóvá vált. Ferike idegei felmondták a szolgálatot. Nem bírta elviselni már a sok rendőrségi eljárást. Édesapja kérte, hogy ne bánjanak vele kesztyűskézzel. Ne tegyenek vele kivételt azért, mert ő vezető. Bánjanak vele szigorúan. Meg is tették számtalanszor. Ott volt a nyoma Ferikének a testén. Röviddel 18. születésnapja előtt öngyilkos lett a fogdában.

    Anyukája majd bele zavarodott. Ha nem szült volna még egy gyermeket, talán ő is öngyilkos lett volna. Az „apa” még Ferike halála után is megmutatta, hogy az lesz, amit ő akar. Ferikét abban a városban temették el, ahol ő lakott. Még akkor sem engedte meg, hogy közel legyenek egymáshoz.

    Teltek az évek. Böbikéék vettek egy telket. Építettek rá egy kis házikót, amit állandóan bővítettek, szépítettek. 

Sok virágot ültettek, amit rendszeresen vittek Ferike sírjára. Soha sem feledkeztek meg róla.

    Bandika rendes, jó tanuló volt. Érettségi után egyetemre ment. Harmadéves volt, amikor megismerkedett Hédivel. 

Rá egy hónapra meghalt az apukája. Anyukája egyszerre veszítette el férjét és fiát is. Mert a szerelem elvakította Bandikát, és megfeledkezett az anyukájáról. Egyetem után összeházasodtak.

    Hédi, nem nagyon bírta az anyósát. Utálta, hogy annyira szereti az ő férjét. Úgy gondolta, hogy csak neki van joga szeretni, másnak nincs. A jól nevelt fiúból egy papucs férj lett. Soha nem mondott nemet Hédinek. Nagyravágyó felesége nem nyugodott addig, amíg rá nem szedték Babi nénit, hogy adják el a telket. Természetesen a pénzt ők költötték el. Eladták a saját lakásukat is, és más városban vettek egy kertes házat. Hédi szándéka az volt, hogy messze kerüljenek az anyósától, akit szeretett volna még arra is rávenni, hogy menjen be egy szociális otthonba. De ebbe Babi néni nem ment bele. Így Hédi terve csak félig sikerült. 

Bandi kevesebbet lehetett az anyukájával. Bár telefont is vettek neki, mondván ezen keresztül többször is beszélhetnek. 

Az elején még felvették, ha hívta őket, később már nem. Így teljesen magára maradt. 

Éveken keresztül nem találkoztam vele. A múlt ősszel mikor Budapestről megjöttem, az állomáson, egy padon ücsörgött. 

Egy szál ruha volt rajta, bár nagyon hideg volt. Odamentem hozzá, és köszöntem neki. Először nem ismert meg. Nem csoda, hisz legalább negyven éve nem találkoztunk. Mikor megmondtam, hogy ki vagyok, átölelt és elsírta magát. Akkor beszélt keserves életéről. Ferike haláláról. Nem tud magának megbocsátani. Nem ezt a sorsot érdemelte. Hisz ő nem tehetett semmiről.

Ő annyira ragaszkodott az édesanyjához. Férjének elvesztéséről. Bandika gyengeségéről, hogy enged a felesége kegyetlenségének, és nem védi meg őt.

    Zokogva mesélte, hogy hiába megy el Bandikáékhoz. A kapu be van zárva, és a csengetésre sem nyitnak ajtót. 

Azért ül ki az állomásra minden nap, mert itt dolgoznak, és reméli, hogy megláthatja a kisfiát. Sokszor egész késő estig itt ül, mert tudja, hogy a fia sokat túlórázik. Nagyon dolgos emberke.

    Hazakísértem, és megígértem, hogy többször is meglátogatom. Egy párszor el is mentem hozzá. De legutoljára már nem ismert meg, és be sem engedett. Annyit tudtam tenni, hogy szóltam a szomszédba, hogy figyeljenek rá, és ha a fiának tudják a címét, értesítsék. De erre nem mertem gondolni, hogy így látom viszont. Nagyon sajnáltam. A kórházban meghagytam a telefonszámomat, hogy ha szükség van rám, értesítsenek. Másnap, amikor érdeklődtem, azt mondták, hogy nem tudja, hogy hol van. Csak folyton a kisfiát hívja, hogy jöjjön érte! Kérdezték, hogy egy vagy két fia van a néninek? Mert hol azt kiabálja, hogy miért tetted ezt Bandikám? Vagy hívja Ferikét, hogy jöjjön érte, és vigye magával. Bocsásson meg neki!

     Pár nap múlva, éppen készülődtem, amikor csengetett a telefon, és közölték velem, hogy a néni kiugrott a második emelet teraszáról. Esés közben azt kiabálta, hogy megyek Ferikém! Megyek! Ez volt az utolsó kiáltása mielőtt lezuhant.

FÁTYOL NOÉMI

Az a szép,fényes éjszaka

Úgy jött,mintha ember volna,
kit annyi lélek,oly rég várt,
sírása lágyan átkarolta,
a hideg,fényes éjszakát.
Pólyája halotti gyolcs volt,
anyja öle királyi trón,
mennyei altató hangzott.
Íme,az Ember a sárgolyón.
Jött fényben,ragyogva,lenni,
hozta a szeretet magját,
hirdette hogyan kell élni,
de kevesen értették szavát.
Lénye egy misztikus titok.
Megváltónak jött a világra,
rettegték a hatalmasok.
Ítélték őt gúnyra,kínra,
vállára vette a bűnöket,
elárulták,megtagadták,
gaz módon megfeszíttetett.
Ő is félte a kínhalált.
Meghalt ott,mint minden ember,
kiontott értünk drága vért,
fájdalmas,megtisztult szívvel,
de harmadnap már újra élt.
Reménnyel,tiszta szívvel várni,
több mint két évezreden át.
Többé nem lehet feledni,
azt a szép fényes éjszakát.


Szabadságvágy

Szilaj lovak futnak velem,
széles lélekmezőkön át,
kék-bíbor ég alatt.
Hallgatásba burkolózva,
strázsát állnak a sudár fák,
szél fújja hajamat.
Kivert,veszett kutyák kapnak,
vad,gyors,kemény paták után,
vonyítva sárba hullanak.


 

Csata András

A tábornok imája

1.

Mi atyánk, aki a mennyekben vagy,

Vajon a haragod nemsoká alábbhagy,

Vagy ez a háború téged hidegen hagy?

Nem érdekel, ha nyájad nem-e elhagy?

2.

Szenteltessék meg a Te neved

Ki nékem adsz kenyeret s tejet,

De hazám fiai alig bírják a telet,

S jó pár katona a hóban reked.

3.

Jöjjön el a Te országod

Ahol kiírtod a gonoszságot,

És első számú fontosságod,

Hitünk igazáért tetetni tanúbizonyságot.

4.

Legyen meg a Te akaratod

Csak érvényesítsd a népakaratot,

Küldd hozzánk csapatod,

Az angyali mentőcsapatot.

5.

Miképpen a mennyben

Úgy Fiad ment nevedben

Poklok alá, diadalmenetben,

Ördögök hada volt rettenetben.

6.

Úgy a Földön is

Jön egy új genezis,

De jönni fog Nemesis

És majd mindenki neki hisz.

7.

Mindennapi kenyerünket

Megadod, ha nyitjuk tenyerünket,

Látom, ahogyan haldokló emberünket

Felviszed, s vele romlott rendszerünket.

8.

Add meg nekünk ma,

Hogy gyilkosok kapitánya

S vele együtt minden gyártmánya

Porba hulljék, pusztuljék világnak ármánya.

9.

És bocsájtsd meg vétkeinket

És őrizd meg rétjeinket

És nézd erényeinket

Nézd reményeinket!

10.

Miképpen mi is megbocsátunk

Akiknek meg kell hogy bocsássunk,

De mi még mindig csak lejjebb ásunk,

Testvéreink már nem gyászolják gyászunk.

11.

Az ellenünk vétkezőknek

Menniük kell, mert az érkezőknek

Egy tervük van, hogy ezentúl győznek,

És puskájukkal mindenkit jól megvesszőznek.

12.

Ne védj minket a kísértéstől,

Hogy választ adjunk a nagy kérdésről,

Ne add meg, hogy leszálljunk ebből a fellegérzésből,

Még hogy akkor se, ha eltűnünk egy régi ellenérzéstől.

13.

De szabadíts meg a gonosztól!

Mert már rosszul vagyunk a sok koromtól,

A megannyi, sekélyes, tisztátalan diktátortól,

És a végtelen seregeiktől, a hamis konkvisztádoroktól!

Ámen.

Rucska Ferenc

Évezredes napló

Voltam már idegen, és voltam már földi lény,

voltam már mammutfa és hajladozó, kis növény,

voltam már annyi szín, annyi illat, annyi íz,

hogy rejtély, mindez teher-e, vagy mulatságos harci dísz.

Voltam már öreg, és voltam már fiatal,

ki felhevült ódákat a jövendőbe szaval,

majd mikor görnyedten, fehéren megremeg,

a ráncos tűzben ifjú erény gőgjétől lesz beteg.

Voltam már hatalmas, és voltam én már gyenge,

ki a széles világot keskeny völgybe tette,

s ott habár izzónyelű jogarral őrködik,

odakünn a démonai kátránnyal öntözik.

Voltam már éber, és örökös álmodó,

másoknak életébe égi mannát hozó,

máskor meg nyughatatlan, acsarkodó vadkan,

s a kínálkozó perceket mindig futni hagytam.

Voltam már őszinte, és voltam én már hazug,

hogy megnyíljanak előttem a másvilági kapuk,

ha viszont az igazságot erősen markoltam,

a szabadságot mély üregek gyomrába hantoltam.

Voltam én már tengerekkel viaskodó férfi,

ki tűzokádó szablyájával becsületét védi,

s voltam már a sötétben halkan síró lányka,

aki bátor megmentőjét könnyes arccal várja.

Voltam már pogány, és voltam már zarándok,

meg sorsokat felboncoló, mindentudó látnok,

kinek háborodott régóta már görcsberándult hite,

s néha-néha ver csak egyet dallamtalan szíve.

Voltam már szerelmes, és voltam én már bolond,

ki minden éjjel acélkeblű városokban bolyong,

ám nyájas, szoros börtönéből nem tud menekülni,

s visszazárják pirkadatra remények közt ülni.

Voltam már barát, és voltam rút ellenség,

kinek bűneire nincsen több szánakozó mentség,

mert amikor vérbe nyomom lángban úszó fejemet,

talán csak egy higgadt csókért játszom üres szerepet.

Voltam tiltott talányokat kioldozó gondolat,

ki fénylő szikrát kíváncsi bölcsességekkel fogad,

s voltam züllödt zsivány, ki csak porban tivornyázik,

ki az utcákon vándorolva olcsó létért fázik,

S voltam már magányos, és voltam gyűlölt tömeg,

melyet hullámsírba terel minden érceshangú szöveg,

meg voltam én már ember, és voltam gyötört állat,

nem is sejtvén, melyik akart kacskaringós vágyat,

s voltam élő, táncolván már fátyollombos ligetben,

s voltam halott, taposván már Sztüxként habzó vizekben,

de nem súgá meg egyik sem, akármit próbáltam,

hogy mi vagyok, s leszek végül e keringő sodrásban.

Gyémánt a porban

Mennyit ér az aranybánya, amíg mélyben sorvad?

Mi marad a havas csúcsból, ha zord jege elolvad?

Kalitkában mennyit ér a széptollú madárka,

Sivatagban mire jó a partravetett bárka,

S mennyit érnek a felhők fölött a csillagok

(Hiszen a földi lények olyankor mind vakok),

Vagy a csengő hárfa, amelyen senki sem játszik,

Vagy a gyufa, amely fullasztó zivatarban ázik,

S a szerelem, amelynek szárnyait lenyesték,

S a kút, amelynek minden vizét már kimerték,

S mire jó az országút, ha jármű ott nem halad,

S mennyit ér az ajtó, ha rajta csüng a lakat?

Mennyit ér a temérdek ígéret és jóslat,

Ha gégém a hatalmas világhoz nem szólhat,

Mert meddőn súgdolózik és ámít annyi csoda,

Mert folyton szaggat éles korlátjaim foga,

S a rabló idő nem csiszolja hangomat simára,

Hanem csak a torz vadonban üszkösödik bája,

Míg megfosztják attól, hogy nyakéken csillogjon,

S koszos, rút kikötőkbe húz vissza egy horgony?

Míg szilánkokra horpadozom üveges falamnál

Tékozlásom ellen az akarat sem használ,

S miközben ingyen adom nem ismert kincseim',

Megrekedek a Létezés legalsó szintjein.

Bennem a zsarátnok nem soká loboghat,

Ha kárba vész az ösztön, mely síromból kimozgat,

S nem hiszem, hogy kibontom e sötét alagutat,

Nem értem idelenn, térképem mit mutat,

Fáklyát meg ha olykor valaki gyújt nekem,

Továbbra is csak lefelelé kanyarog a verem...

Ám nem egyedül sikoltozom palástoló ködben -

Merev, keskeny ösvényemről nem egyedül jöttem,

S annyi virágot ragadott el már a hurrikán,

Melyekből nem termett csak koldus, vagy kurtizán,

S hogy mi lett volna gyümölcsükből, nem tudhatja senki -

A kavargó por pompájukat mind el fogja fedni.

Fenn talán a sors üres kegyencei ülnek,

Kiket tágas, melengető palotákba szültek,

Mégis: fakó, borongós fényt fakaszt ecsetjük,

Míg mi a legszebb színeket csak azért keverjük,

hogy szánalmas enyészetben bukdácsoljon nevünk,

Habár másutt drágakőként ragyogna életünk...

Árvai-Szajkó Edit

Dísztelen karácsonyfám alatt

Békés ember volt, s azt hiszem boldog is,

hiszen mosolyogni mint Ő

csak boldog szívvel lehet.

Örökségül a szépség ajándékait

és élet-tápláló reményt hagyott.

Karácsonyfánkat valódi angyalokkal

hozatta, nem úgy, mint más családoknál.

Kifogyhatatlan szeretetéből várat

és csudákat varázsolt körénk.

Most angyaloknak díszíti karácsonyfáit,

én meg itt állok, dísztelen fám alatt,

s pislogó gyertyafényből

próbálom megidézni

a fényes meleg pajzsot,

ami volt az Apám.

***

MEGMARADNI

            Sokat, szépen és szívesen énekelt Anyám.

            Meleg altja, mint  napsugár a redőny rácsai között, úgy szűrődött be a konyhából szememet nyitogatni. Keze alatt égett a munka, szeméből elfeledkeztek a könnyek, gondjai árnyékok alá, a sarokba bújtak - Anyám énekelt. Ha meg Apukával csak úgy, az ajtófélfához dőlve, kettesben indították az ég felé a “lapalomát,”  szépen harmonizálva, szemük sugarát egybeöltve  - mindenki tudhatta, hogy a világgal baj nem lehet.

            Legjobban azt szerettem, ha magának énekelt. Akkor volt a legszebb. Szelíden búgtak hangjában a vadgalambok, hervadozott a kék ibolya lelke, harmatoztak az égi magasok. Ha közönséget sejtett - akárcsak a Keresztanyámat, kinek ugyancsak szép hangja volt - akkor “túlszépre” sikerült az ének.

            Egyszer mégis megcsalt Anyám az énekével.

            Tíz évem minden mámorával ültem a templom első sorában: esküvő volt és én ismertem a menyasszonyt! Kár, hogy nem volt igazi, hosszú ruhás, fátylas, de azért mégiscsak esküvő volt. Egyszerre a csendes orgonaszó határozott formákat öltött, s a templom boltozatos légterében csodálatosan zengő alt hang szárnyalt az ég felé,  “Jézus szive, szeretlek én, vezess át az élet tengerén…”

Mindenki hátrafordult, s elismerő, meglepett csodálkozás halk moraja visszhangozta a tetszést. Csak én akartam megszégyenülten odaolvadni egy mécses mellé, vagy felpárologni a falra, festett szentnek. Hiszen ez az Anyám volt! Az ő konyhai, udvari, padlási énekéből lett templomi zengzet. Meg akartam halni szégyenemben. Hiszen ez a mi dolgunk volt. Privát, családi ügy, csaknekemjó. Sokáig tartott, amíg megértettem, hogy az ő éneke tette a szerény esküvőt igazi ünneppé, hogy a szépség ajándékaival varázsolt a menyasszony fejére hosszú fátylat, a szemekbe könnyet.

           Anyám repertoárja igen változatos volt. Népszerű dalokat magyarnótával, slágereket népdalokkal váltogatott de legtöbbet szent énekeket énekelt. Az én kedvencem a Kékmáriás volt. Kértem is néha, mikor aprómunkára magamellé fogott, hogy most a Kékmáriást... Mert ennek az egyszerű búcsuséneknek története volt.

            A megszállott Felvidéken csak a politikát tilthatták, a vallást akkor még nem. De a magyar lélek kikívánkozott és ott tört utat magának, ahol tudott. A sok szép - sokkal szebb - Mária ének között ezért lett mégis a "Kékmáriás" a legkedvesebb. A zárdanövendékek rájöttek, hogy bele lehet lopni a magyar színeket! Micsoda apró hőstett, milyen jelentéktelen megnyilvánulása a szabadságra vágyó léleknek! Mégis milyen kapaszkodó a megmaradáshoz. A "Kékmáriást" természetesen csak én hívtam így, furcsa becenevén, álomba induló gyerekfejjel kékmáriának értve kezdő szavait: "Kik Máriát szívből szeretitek, Fejére szép koszorút kössetek"  És itt jöttek a reszkető  szívvel, de bátran harsogva beleénekelt sorok "Piros, fehér, zöld a levelei" az a piros, fehér, zöld de sokat jelentett akkor Kassán! "Szűz Mária, ezt nagyon kedveli."

Csupasz hegedűjét hóna alá szorítva, gyulladt szemeivel napba pislogón ereszkedett lefelé Árva Jóska a domboldalon. Azaz akkor még nem tudtuk a nevét, de az messziről látszott, hogy egyszerű, falusi muzsikus cigány jön velünk szembe a vasárnap reggeli derűben.

            Mi hárman valami különös meghatottsággal kapszkodtunk fölfelé, utunkon, s életünkben is az első kalotaszegi templomtorony irányába.

             Elsőt harangoztak. Siettem volna, nagyon vártam már, hogy gyöngyöspártás leányokat lássak templomba menet. Az Adjonistenre azért csak  megálltunk, s  illően Fogadjistent köszöntve szóba ereszkedtünk. Tornyozó hátizsákok nélkül is látszott, hogy messziről jöttünk, s Árva Jóska reménykedéssel a hangjában kérdezte, Ugye Magyarországról?                 

Erdély felett akkor már régen besötétedett. Minden találkozás könnybe facsarodó panaszt fakasztott, s ránk, magyarországi látogatókra úgy néztek, mintha már a személyes érintkezéstől is egy kis szabadságot nyerhetnének. Istenem, de adtuk volna! Ez az elsö találkozásunk Erdéllyel keser-édes emlékké érett a megérkezéstől fogva.

            Keresztelőből ballagott Árva Jóska hazafelé, ahol a boldog fiatal apa három napig húzatta elsőszülött fiának örömére. S bánatára, hogy mi vár a gyermekre. Már csak csendben lehetett nótázni. Románt húzatni a tánchoz - keserűkrisztusozott  a cigány. Híres muzsikus volt, három faluba is játszatták mulatságban, lakodalomban. Románok is hívnak, kell hogy menjek, de kijátszom őket - huncutkodott, hunyorgott - ki én, mert nem is tudják mire táncolnak! Tessék idefigyelni, csárdásban játszom a Himnuszt, hogy az Úristen bűnömű ne vegye! - kapta hegedűjét az álla alá -így ni - s rogyadozó térdekkel billegte hozzá a ritmust Is-tenálld-meg-a-ma-gyart... Nem tudják mire táncolnak! Húzta, s barna arcának fonnyadt barázdáin peregtek alá a könnyek.

            Másodikat harangoztak. Árva Jóska butykost húzott elő a kinyúlt kabátzsebből, Testvérek, fogadjanak el egy száj pálinkát.

            Az üveget szótlanul körbeadva Isten áldja, Isten vele.

            S mi kapaszkodtunk fölfelé a templomtorony irányába, Árva Jóska bizonytalan lépésekkel ereszkedett lefelé, magának hegedűlgetve, hogy Is-tenálld-meg-a-ma-gyart...

A kalocsai hímzés tarka virágai, szinte élő koszorúként borulnak a kis Mária szobor lábai elé. A májusi napsugár szívárványszíneket kölcsönöz az üvegablakok szentjeitől.

            Ágnes,  vállán széles égszín szalaggal, aranyan loknizó hajával, mint egy kis angyal lebeg a sor elején. Hat évének minden figyelmével egyensúlyozza a hímes párnán pihenő piros és fehér szegfű koszorút. A leányok fehérben, a fiúk cserkész egyenruhában, szentkoronás magyar zászlóval  vonulnak ünnepélyesen az oltár elé.

            Laura meghatódva, lassú mozdulattal emeli fel a virág-koronát. Múlt héten bérmálták. Árpádházi Szent Erzsébet nevét vette fel a bérmálkozásban. Bérma-keresztanyjának cserkésztestvérét, Emőkét kérte. A koszorú piros-fehér-zöld szalagjai libbennek, röppennek, ahogy Laura megkoronázza vele a Szűzanya szobrát.

            A washingtoni Szent Domonkos templom gótikus hajójában égnek kanyarodik a búcsusének, “Kik Máriát szívből szeretitek, fejére szép koszorút kössetek. Piros, fehér, zöld a levelei, Szűz Mária, ezt nagyon kedveli...” 

Egyedül él. A régi szép hazai szokásokat követi, mint mikor egész család ülte körül az asztalt. Lassan hatvan éve, hogy így tartja mederben hétköznapjait , s méginkább az ünnepnapokat és lelke nyugalmát.

A szilveszteresti mulatozás  izgalma már régen kikopott az életéből, de mégis, Szilveszter este van. Ünnepi vacsorát főz.  Vacsorához virággal terít, és már nem fáj, hogy régóta csak egy tányér, egy pohár kerül az asztalra.

Csipkegalléros selyemruhába öltözik. A teraszról gyönyörködik, ahogy a lemenő nap bíbor palástot borít a Washingtoni Nemzeti Katedrális gótikus tornyaira.

Hat óra. Kitölt egy pohár pezsgőt. Bekapcsolja a Duna TV-t. Egyenes adás, éppen éjfélt harangoznak, hatalmas kórus énekli a Himnuszt. Vigyázzba áll. Bal keze a szíve fölött, jobb kezében a pezsgős pohár, szemében könnycseppek a kórussal énekli, Isten áldd meg a magyart

Boda Zsófia Borbála, Buksi (Tata)

2009. Karácsonyára

Hosszú éjszakában,

Felragyog a csillagfény,

Emberek szemében,

Gyermeki szép remény.

Mindenki adhat,

Sokan kaphatnak,

Ezzel és azzal,

Gyerekek játszanak.

Szemekben ilyenkor,

Nem látszik a szép kor,

Feledik a szomorú sorst,

Mikor felnyitják az újbort.

Finomakat esznek,

Ünneplő emberek,

Koccintanak édes,

Vagy száraz pezsgővel.

***

Gólya

Én vagyok a,

Kelep Elek,

De nem mindig,

Kelepelek.

A tojásban,

Fiókánk,

Harminc napig,

 Vár miránk.

Giliszta,

És béka,

Belőlük lesz,

A vacsora.

Ha kicsi vagyok,

Fekete az én csőröm,

Arra vágyom, hogy,

Afrikába repülök.

LOCSMÁNDI ANITA (Sopron)

Biztatás (erős leszek)

Köd takarta fázós reggeleken,
az álom s az ébredés kapuján,
Büszkén szeretnék utamra kelni
a fájdalom leéget hamuján.

A csend különös dallamot játszik
bús szívembe egyre csak muzsikál,
A szél szoknyáját lengetve táncol
a tegnap s ma „gyönyörű” színpadán.

Vászonra festett álmatlan éjjel
mit a sejtelmes sötétség pingált,
átfestem majd szivárvány színére
kitörlöm azt mit az élet firkál.

Köd takarta fázós reggeleken
nap küldi ezer fényes harcosát,
Erős leszek legyőzök majd mindent
látod, a könnyem is mosolyog rád!

Erős vagyok....
 

Erős vagyok, hisz látod, ősz van
s én a lobhullatáskor éledek újra
szavakba bújva, csengő bongó dallamot
füledbe súgva: erős vagyok!

Erős vagyok, hisz az elmúlás
nem tör meg engem, inkább dallamot gerjeszt
s könnyű táncot lopva, sziklákon szökkenve,
zsongva énekel: erős vagyok!

Erős vagyok, sóhajtom mindig,
bár a színek eltűnnek, festek hát mégis
mert az ősz rajtam ki nem foghat úgy érzem,
,mert erős vagyok, tudom s érzem.

Erős vagyok, nem gátol senki,
erőm sugárzik, a nap is újra virrad
minden reggel új reménnyel újra biztat
Erős vagyok, míg hiszem, így van!

ANATOLE HONGROIS

Születésnap

Pierre vagyok, a 21. szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal párizsi lakásomon, januárban a kicsit hidegben. Nem vártam sok barátot, de valahogyan nagyon sokan lettünk. Elfogyott a rágcsálni és ennivaló, s így elindultam a lakásból a közeli kioszkba bevásárolni. Az utcán nem olyan messzire a lakásomtól nagyon szép lány sírdogált elég hangosan. Nem bírtam ki, odaléptem hozzá s megkérdeztem tőle, miért pityereg. Sűrű szipogás közben elmondta, a mamája egy pár kesztyűt vett neki, s elvesztette, nem mer hazamenni, mert fél a szidástól. Megsimogattam a szép, formás arcocskát, nagyon megsajnáltam. Könnyes és fényes szemei varázsa alá kerültem, s én is nagyokat nyeltem, szinte vele versenyben. Magamhoz tértem, mennem kell, mert a barátaim várnak. De megkérdeztem, segíthetek-e, mire ő azonnal megkönnyebbülten mondta: igen, abban a boltban a kioszk mellett van egy vegyes üzlet, ahol ugyanolyat árulnak. Azonnal elhangzott lovagi felajánlásom: veszek neki, s akkor nem lesz baj otthon. Így együtt indultunk a boltba. Közben néztem a nagy fekete szemeket s azon gondolkoztam, szőke lánynak hogyan lehet ennyire csodás éjfekete nagy szeme. Bementünk az üzletbe, megvettem a kesztyűt, s kilépve az üzletből elbúcsúztunk. Ő ment, amerről jöttünk, míg én tovább a kioszkba, de méterenként néztünk vissza egymásra. Úgy látszik, a lánynak én sem vagyok közömbös. Eltűntünk egymás látóhatárából, bementem az üzletbe és bevásároltam. Amint mentem visszafelé, megdöbbentem, a fekete szemű szépséges szőke lány megint sírt, ezúttal egy idősebb nőnek. Kicsit elbújtam az oszlop mögé. Tudom, nem szép, de leskelődtem – s mit látok – újra a kis vegyesboltba mentek be. Gyorsan rohanás a lakásomra. Lepakoltam a táskákat, s rekordidő alatt kabát-, sapka- és sálcsere. De most a számra került a sál, s újra irány az utca. A szépséges lány megint egyedül álldogált, s amikor meglátott, elkezdett sírni, de hangosan. Mellé léptem, nem néztem rá, nem akartam, hogy felismerjen. Megkérdeztem, miért sírdogál ebben a hidegben, méghozzá egyedül. Azonnal a válasz, az anyucija vett neki egy pár kesztyűt, s elvesztette, nem mer hazamenni, mert fél a szidástól. Úriember vagyok, felajánlottam, veszek neki egy pár kesztyűt. Így elmentünk kettesben, s vettem egy pár kesztyűt a csodaszép lánynak. Elváltunk. Rohanás haza, kabát-, sapka-, sálcsere s újra ott álltam a szépség előtt. Elmondta a szokott mesét, én az úriemberit, s már meg is vettem a kesztyűt. Barátaim nagyon furcsán néztek rám, amikor hatodszor mentem fel a lakásomba másodpercekre csak egy kabát- , sapka-, sálcserére, már fogadásokat kötöttek egymással, mennyi időbe telik, mire újra berohanok, majd elhangzik a ’jövök’ szöveg. Újra az utcán. Hetedszerre – amikor megint az üzletben álldogálunk – csak úgy megjegyeztem a szépséges kisasszonynak: – már hetedszer vettem meg ugyanazt a kesztyűt, hadd vegyek egy sálat is, mert a könnyes szemeit legalább abban megtörölheti. Nagyon elpirult szegény, majd ott sírva elmondta – a könnyei most igaziak voltak, szívből jöttek – ez az üzlet a szüleié. Nagyon rosszul megy, ő Montpellier-ben tanul s csak így tud rajtuk segíteni. Így legalább naponta 20 pár kesztyűt el tudnak adni az ő színjátékával. Azonnali kérdésem: – Mennyi idős vagy? A válasz: – Tizenkilenc. S tudják, ma mennyi? Hatvannégy – s ő a feleségem!

TÖRÖK NÁNDOR

Pirkadat a fákon

Az éjszakának még földig ér a leple,

de lomha lombok közt a mocorgó árnyak,

fiókák ébredő pihekönnyű keble,

s a hajnali fények verdeső kis szárnyak.

Apró kis csillámok, átderengő ívek

szaggatják meg az éj füstszürke függönyét,

fészek melegében összebúvó szívek

ösztönösen várják új nap új sürgönyét.

A sápadt fény küzdve a nyúlós homállyal,

tündöklő ujjakkal széthajtja a lombot,

fojtott csipogásba mártogatott bájjal

megsimogatja a négy éhes porontyot.

***

ÉVSZAKOK

A tavasz

Szerelmesen cserfes kamasz,

szeszélyesen cseles - ravasz,

néha esős, néha havas,

virágmezős , napsugaras,

madárdaltól zeng a tavasz.

Barázdában zörög a vas.

A nyár

Forró öle záporra vár,

keményedik a búzaszár,

kalász izzik, s láng a határ,

égen a nap aranybatár,

véle araszolgat a nyár.

Porzik az út, megszokta már.

Az ősz

Napfénye gyér, esője bősz,

hosszú az éj, s mindig legyőz,

gyümölcs a fán, alszik a csősz,

rossz hír, ha tolvaj megelőz,

szőlőhegyen oson az ősz.

Pincesoron még elidőz.

A tél

Kérges, kemény szíve facér,

dérszoknyában igen kacér,

jeges karma rideg acél,

akit ölel az elalél,

fagyos csókú gyilkos a tél.

Akit bíró el nem ítél.

***

Az ablakon túl

Készülődik a tél, éjjel, míg te alszol

ékszereit sorba kertedben szétrakja,

óvatosan olykor hófelhőből majszol,

s néha kacéran a tó vizét harapja.

Zúzmara tenyészik a fenyőfa ágán,

jégcsaprojtok dísze markolja az ereszt,

a nap lassú csókja ablakod virágán,

könnyeket olvasztó látványa nem ereszt.

Azt hiszed még álmodsz, amikor kinézel,

vakító fehérre aranyfény csepereg,

nagyszerű reggeli: vajas kenyér mézzel,

szépre éhes lelked szinte beleremeg.

Mátyás Zsuzsanna:

Tavasz

Csireg-csörög a szarka,

Illeg-billeg a farka,

Kertek végén, árkok partján

Ezüst bársony a barka.

Játszi szellő simogat,

Rigó füttyel hívogat,

Nap sugara megvilágít

Erdőmélyi titkokat.

Bokor alján, levél alatt,

Gombakalap hízik, dagad.

Kint a réten nyúl cikázik,

Bukfencet vet, s tovaszalad.

Virágzik a gólyahír,

Levelet bont fűzfa, nyír.

Esőcseppes ég aljára

A szivárvány mosolyt ír.

Kert F. Klára

Beszél angolul?

Az öregasszony a szobában az ablak előtt álldogált és kifele bámult át utcára. Az idő már őszbe fordult, bár a ház előtti mezsgyén a fű még mindig haragos zölden virított, ám a lehullott sárga falevelek már az ősz közeledtéről árulkodtak. Közben fél füllel a kávéfőző szuszogását figyelte a konyhából, hogy bármikor kiszaladhasson hozzá, amikor a kávé nagy hörgések és forró gőzfelhő kíséretében kellemes illatot árasztva bezúdul a bádog kiöntőbe.

A kávéval a nagyobbik fiát várta, aki a szomszéd városból érkezik a délelőtti vonattal, hogy a kerti munkákban segítsen neki egy kicsit. A kávé közben lefolyt, lekapcsolta alatta a gázt és visszament újra az ablakhoz. Meglepődött azon, amit most látott. Megesküdött volna, hogy az előbb még nem volt ott. Könnyedén átlátott szemüveg nélkül is a betonút másik oldalán lévő járdára és ott egy néger fiatalembert látott ácsorogni. Negyven éve lakik már ebben a városban, sőt ebben az utcában, de még sohasem látott itt néger embert, sem öreget, sem fiatalt. De hogy cseppent ide, egyik pillanatról a másikra, pont ebbe az utcába.

A fiatalember drapp kötött mellényt, alatta világos inget viselt. Tehát nem úgy nézett ki, mint aki most jött a pályaudvarról, hanem mint aki éppen most lépett volna ki valamelyik ház kapuján. Tétován topogott, közben megpróbálta az arra járókat megszólítani. Az asszony látta, hogy a járókelők kitérnek a fiatalember elől. Meg sem állnak, meg sem hallgatják, sőt még rá sem néznek, csak vállukat elfordítva sietni kezdenek, mintha abban a pillanatban valami rendkívül sürgős dolguk támadna.

Ekkor kulcs csörgését hallotta a zárban, a fia érkezett meg. Kisietett hozzá a konyhába és rögtön mesélni kezdte, hogy milyen rendkívüli dolgot látott az imént az utcán.

– Tudom –  mondta higgadtan a fiú, miközben leült az asztalhoz és kortyolni kezdte a kávét. Meglepte, hogy az anyját ennyire felizgatta az esemény. – Én is találkoztam vele a vonatról jövet a pékség előtt – tette hozzá.

– És mit mondott, értetted a beszédét? –  kíváncsiskodott az anyja.

– Azt mondta, hogy barátot keres vagy valami hasonlót..., hogy ismerkedni akar.

– És te mit mondtál neki?

–  Azt mondtam, hogy én nem lakom ebben a városban... és, hogy sietnem kell.

Az anyja teljesen elképedt a hallottakon.-  Hogy mondhattál ilyent! Ő egy idegen ebben a városban, ebben az országban. Segíteni kellene neki, nem lerázni. Mit gondol most rólunk. Meg kellett volna kérdezned tőle, hogy kell-e valamilyen segítség. Az idős nő a kezével hadonászott, amikor ezeket mondta. –  Várj, megnézem itt van-e még! A szobába sietett az ablakhoz, de a néger fiatalember már nem volt sehol.
– Látod – mondta a fia –  biztos, talált már valakit, aki útba igazította és elment. Nem kell neked ezzel foglalkoznod anya!

Az asszony kissé megnyugodott, igyekezett elfelejteni az egészet. Azért este, a mikor a kisebbik fia haza érkezett az egyetemről, csak elmesélte neki is a történteket.

– Anya, ne foglalkozz vele! Ha el tudott jönni Afrikából hatezer kilométert, akkor itt is el tud talán igazodni ebben az utcában, ebben a városban. Majd feltalálja magát. Lehet, hogy már meg is oldódott az egész. Nem egy hetvenéves asszony gondja, hogy barátokat találjon neki-  mondta a fia, miközben az újságot lapozta.

Az asszony elgondolkodott.-  Biztos nekik van igazuk, a fiúknak. Ezek a fiatalok már jóval talpraesettebbek, mint én vagyok vagy voltam valamikor. Ez a fiatalember is sok országon keresztül utazott, sokféle emberrel találkozott, sokat tapasztalt, nem lehet neki rendkívüli ez a mai eset.

Másnap csodálatos kora őszi nap köszöntött be. A muskátlik sötétzöld, fodros levelei még nem sejtették a közelgő fagyos éjjeleket, s számtalan bimbót rejtegettek. Az udvarra kitett szoba növények is gyanútlanul sütkéreztek a langyos napsugárban. Az asszony a rózsabokrok körül tett-vett egész délelőtt, élvezte ő is a bágyadt napsütést. Ritkán kellett csak bemennie valamiért a házba. Egy alkalommal a szobában volt dolga, s amint belépett, az ajtóval szembeni nagy ablakon keresztül akaratlanul is kipillantott az utcára. Meglepődve látta megint a tegnapi idegent, amint hasztalan próbálja a járókelőket szóra bírni. Nézte egy darabig, amint az arra járók sorra kitérnek előle és elsietnek.  –  Úgy látszik mégsem sikerült tegnap megoldania a problémáját. Mégis segítség kell neki!   –  morfondírozott magában az asszony. Este, amikor a kisebbik fia haza tért, megvárta, amíg az megvacsorázik, kényelembe helyezi magát, s újra szóba hozta az estet.

– Valamit tenni kéne ezzel az afrikai emberrel, senki sem áll szóba vele!

A fia felfortyant. –  Hogyan segítsek én, amikor este nyolc órakor érek haza. Nem állhatok ki ilyenkor az utcára, hátha jön egy afrikai fiatalember, aki barátot keres. Szombaton meg vasárnap itthon vagyok, ha ekkor újra megjelenik az utcában, ki fogok menni hozzá és megkérdezem, mi a baja. Mondtam, hogy ne foglalkozz vele anya!

Az asszony megnyugodott. Szombaton a fia segíteni fog a fiatalembernek, majd szépen elbeszélgetnek, esetleg együtt is kávéznak.

Ám következő nap, de a hétvégén sem látta a fiatalembert az utcán, hiába pillantott ki többször is az utcára. Hétfőn a közeli boltba ment. Amikor végzett a vásárlással és kilépett a boltajtón, a szemközti kis téren egy ismerős drapp mellényt pillantott meg. Meglepődve látta ugyanazt a fiatalembert, csak most sötétkék inget viselt a mellény alatt. Ugyanúgy, mint korábban, hasztalan próbált szóba elegyedni a járókelőkkel, azok rá sem pillantva kitérnek előle. Most bánta, hogy a hétvégét nem angol tanulással töltötte. Akkor most odaléphetne hozzá és megkérdezhetné, hogy miben segíthetne. Iskolás korában oroszul és franciául tanult, később saját elhatározásból egy angol nyelvtanfolyamra is beiratkozott és elég jól ment. Később aztán sehol sem vette hasznát az angol nyelvtudásának, sem a munkahelyén nem kellett, sem máshol az életben. Így el is felejtette rendesen, hiszen ennek már több mint negyven éve. Most meg itt áll és szégyenszemre kerülő úton kell haza mennie, mert ő sem tud megszólalni, mint a sietős többiek. Egész úton szégyenkezett e miatt. Más megoldás nincs, gyorsan meg kell tanulnia néhány mondatot angolul, és akkor bátran odaállhat az idegen elé.

Amint haza ért rögtön felment a padlásra. A régi angol nyelvkönyveit már nem találta meg, de talált egy nagyon régi kiadású angol társalgási zsebkönyvet és csak ezt hozta le a padlásról. Ennek a kis zsebkönyvnek azért örült meg, mert látta, hogy abban különféle témakörök szerint csoportosítva a leggyakrabban használt mondatokat tartalmazza angolul, magyarul, sőt még a szavak kiejtését is fonetikusan. Úgy gondolta, hogy ezekből a mondatokból vagy mondat töredékekből összeállíthatna egy bemutatkozás-félét, amit betanulna. Csak pár mondatot. Igen ám, de a fiatalember válaszát, hogy fogja megérteni! Az is előfordulhat, hogy belezavarodik a szövegbe és akkor nevetségessé válik. –  Az lesz a legjobb, ha leírom  -örült meg a mentő ötletnek. Sokáig töprengett a szövegen, de aztán arra gondolt, hogy sietnie kell, a fiatalember nem fog hetekig az utcán ácsorogni.

Aztán az jutott az eszébe, azt kellene valahogy összeollózni, hogy ő nem tud angolul, de a fia igen és szívesen segít szombaton délelőtt. Jöjjön Hunyadi utca 18 számú házba. Ha ezt a papírt a kezébe nyomja az utcán, rá is tud mutatni a házra.

Nagyon meg volt elégedve ezzel a megoldással, csak még valahogy le kellene fordítania. A fiának nem mert szólni, inkább maga állt neki. A társalgási zsebkönyv mondatai alapján végül is nem volt olyan nehéz, nehezebbre számított. Délutánra összeállt az angol szöveg. Büszke volt magára és a bolt előtti szégyenkezése is elmúlt. Most az kell, hogy legépelje és kinyomtassa a szöveget., hátha az eltérő kézírást nem tudja olvasni egy külföldön tanult ember. Elszuszogott a gépírással, az angol szavakat is többször ellenőriznie kellett, utána elbajlódott a nyomtatóval is, nem csinál gyakran ilyesmit, de végül is kész lett. Egészen feldobódott, arra gondolt, hogy esetleg majd meghívják ebédelni is a fiatalembert, vagy a fia majd megmutatja neki a várost is.

Másnap egész délelőtt az ablak előtt topogott, várta, hogy feltűnjön a drapp mellény, alatta világos vagy sötét színű ing. Az ablakon át azonban csak szatyrokat cipelő házi asszonyokat, babakocsit toló kismamákat, pergő sárga faleveleket látott. Majd talán holnap –  nyugtatta magát. A gépelt papírt mindenesetre az ablak közelében tartotta, hogyha kell, csak fel kell venni és magával vinni az utcára. Másnap is hiába ácsorgott az ablak előtt. Lehet, hogy a bolt előtti téren tartózkodik, mint legutóbb?  –  tette fel magának a kérdést az asszony.

A következő nap délelőttjén a kabátja zsebébe süllyesztette a papírlapocskát, óvatosan, hogy ne gyűrődjék. A bolt előtti téren téblábolt, újságos bódékat, kirakatokat nézegette, de hiába forgolódott, nem lelte a keresett személyt.

Talán arrébb ment egy utcával, mert itt reménytelennek látta a helyzetét – így gondolkodott, aztán tett egy nagyobb kört a távolabbi utcákon. Közben egyre szürkébb lett az idő, hűvös szél kerekedett, esőcseppeket vágott az arcába.  –  Most már igyekeznem kell haza felé, mert esetleg még jobban elered az eső,  –  mondta magának és szaporázta a lépteit. Kezeit fázósan a zsebébe dugta. Kicsit csalódottnak érezte magát, de vajon az idegen fiatalember mekkora csalódással hagyta el ezt a várost, ezen morfondírozott, közben egy papírzsebkendót markolászott a zsebében. Végre a kapujukhoz árt, mielőtt teljesen eleredt volna az eső. Amikor a kapu kulcsot elővette, a papírzsebkendót is kirántotta a zsebéből, s az a földre esett. Lehajolt érte, s akkor látta, hogy az az angol nyelvű szöveg, amit ő paprizsebkendőnek vélve gyűrögetett a zsebében. –  Még az kell, hogy valaki megtalálja –  dörmögte magában –  bár úgy sem érti ezt itt senki.

Fényes, szép karácsony

Egy pillanatra megállt a kirakat előtt. A kabát meg a sál még elmegy ezen a télen  –  állapította meg. Haját szorosan összefogta, hátul lófarokban kötötte meg. Fülében kis strassz fülbevaló elegánsan fénylett. Benyitott a gyermekruha boltba. Az eladó készségesen tette eléje a pultra a kért hároméves kislánynak való ünneplő ruhákat. A nő először a kék bársony ruhácskát nézegette, méregette, két ujját arasznyira nyitva megmérte a ruha dereka, válla szélességét, a szoknyácska hosszát, majd ugyanezt tette a fekete bársony ruhával is.

– Nézze, itt van egy bordó is –  szólt az eladó és pultra tette a mély bordó bársonyból vart, csipkés felső részű kis ruhát.

A nő ugyanúgy megvizsgálta ezt is, utána összemérte egymással mind a hármat, majd az ablak elé vitte őket, hogy a színüket, varrásukat még tüzetesebben megvizsgálhassa.

– Nem is tudom, melyiket válasszam  –  szólalt meg végre. Legszívesebben ezt a kettőt választanám –  tartotta kezében a kék és bordó ruhákat. Mondjuk a kéket viselhetné a kislány a karácsonyfa alatt, amikor az ajándékokat bontogatja, a bordót pedig az ünnepi asztalnál. Milyen jól mutatna a fehér abrosz mellett, gyertyafénynél ez a bordó bársony. De olyan gyorsan kinövik, ezért meg kell gondolnom, hogy kettőt vegyek-e.

Még egyszer körülményesen újra megmérte a három ruha hosszát a kezével, mintha memorizálná a nagyságot, hogy otthon ellenőrizni tudja.

– Holnap délig még benézek, addig eldöntöm, hogy melyiket, vagy azt a kettőt veszem-e meg! –  mondta egy elegáns mosoly kíséretében.

Átment egy másik gyermekruha szalonba. Ott ugyanúgy kirakatta a pultra a kislány ruhácskákat, méricskélte, forgatta, vizsgálgatta őket, de most sem tudott választani. –  Holnapra eldöntöm  –  közölte itt is és elment. Utána egy ékszerboltba tért be. Ott magának nézegetett aranyfülbevalókat, felpróbált párat, aztán néhány értékesebb bizsut is megnézett, de tanácstalanná vált.  – Holnap délig még nyitva lesznek ugye? –  kérdezte az eladót,  –  még szeretném átgondolni. Az ékszerbolt után a vásári forgatagba vetette be magát. A városka főterén körben bódékat, sátrakat helyeztek el a karácsonyi vásár számára. Fenyőfákat, karácsonyfa díszeket, forralt bort, kürtös kalácsot árultak, de voltak pecsenyesütők, halárusok is. Először a karácsonyfa díszeket nézegette. Kisebb, nagyobb színpompás üveggömbök, gyertyák, csillogó füzérek között válogatott. Az eladónak is feltűnt a tétovázás, s megkérdezte, hogy mit keres.

– Tavaly a fenyőfánkon csupa piros meg arany színű díszek voltak, szebbnél szebbek, de az idén mást szeretnék. Először úgy gondoltam, hogy kék és ezüst színű díszeket veszek, de egy kirakatban láttam egy rózsaszínű, borvörös, arany variációt és most nem tudom, melyiket válasszam. Mutatta ismét a tanácstalant. Az eladó rábízta, hogy döntse el, milyen színűt akar, de végül is csak néhány csillagszórót vásárolt azzal, hogy holnap délig még visszatér. Egy másik karácsonyfa árusnál szintén átnézte a legszebb díszeket, megforgatta kezében a gömböket, fény felé tartotta őket, a gyertyákon elgondolkodott, gömböt vagy csavartat vegyen-e. Fényfüzéreket próbáltatta ki, melyiknek szebb a fénye, de végül is nem vett semmit. Még sokáig járkált a forgatagban. Már kora délután felkapcsolták a díszkivilágítást, a környező fákra felaggatott fényfüzérek csillogtak- villogtak, mintha aranyerdőben járnának az arra járók. Mindenhonnan karácsonyi zene szólt, forralt bor, fahéj, sült alma illata áradt. Az embertömeg hömpölygött a kis téren, az ezernyi csillogás, pompás illatok elvarázsolták őket. Ahogy haladt előre a délután, az idő egyre hűvösebb lett, sötétség ereszkedett a városra.  –  Lassan haza kell mennem, de olyan jó itt ebben a fényes, jó szagú vásárban lenni. Beszívni ezt a sok, finom illatot. Nézni a csillogást, megfogni, felemelni, gyönyörködni a sok drága holmiban, ajándékok között turkálni  –  gondolta, aztán mégis elindult haza felé.

Ahogy ment egyre inkább elmaradoztak a fények, előbb csak a karácsonyi díszek fénye maradt el, később már a közvilágítás is egyre ritkább, sápadtabb lett. Aztán elfogyott a betonjárda is, hepehupás tégla járda váltotta fel. Ismerte jól az utat, tudta, hogy hol hiányzik tégla, hol van gödör, hol kell nagyot lépni. A házak is egyre kopottabbá váltak, sok helyen hiányzott a vakolat, de voltak üresen álló házak is, az ablakkeretekből sok helyen hiányzott az üveg. Végre egy széles tégla kapu bejárathoz érkezett. A kapu szárnyak már régóta hiányoztak, de nem is emlékezett rá, hogy milyenek voltak, hogy mikor, miért tűntek el. Egy hosszú udvarba lépett be. Két oldalt lakások voltak, az udvar repedezett betonjából nyáron kinőtt fűszálak most elszáradva feküdtek. Benyitott az egyik lakásba. Egy kócos, kopott ruhába öltöztetett kislány szaladt felé, nadrágja körben lecsúszott a derekáról.

– Anyu, a dédi mama nem engedett fel az asztalra! A kis szobában nagy rendetlenség volt, székpárnák a földön, mindenütt műanyag gyerekjátékok hevertek. A homályból egy félig vak öregasszony lépett elő.

– Hol lófráltál ennyi ideig, olyan rossz volt ez a lány, alig bírtam vele. Nézd, milyen csatateret csinált! A hentes boltban szóltak, hogy féláron adnak hónap egy kiló virslit. Van még rizsünk, jó lesz az karácsonyra. Jó lenne, ha szólnál az öcsédnek, hogy hozzon valamilyen fenyőfát vagy ágat ennek a kislánynak. A karácsonyfa díszeket már elővettem –  zúdította rá mondókáját az öregasszony.

Letette a kabátját, megigazította a kislányon a kopott, isten tudja hány gyerek által már hordott kis nadrágot. Belepillantott a karácsonyfa dísz dobozba. Csupa szalma dísz, néhány gyűrött szalag, ezüst papírba csomagolt dió voltak benne.

– Hát az üveg gömbök?  –  kérdezte az öregasszonyt.

– Sosem voltak üveg gömbök, tudhatnád. Kis szaloncukor meg pattogatott kukorica füzér volt a fán tavaly is, de azt megettétek.

– Holnap délelőtt elmegyek a hentes boltba a virsliért, meg a piacra szaloncukorért a kislánynak. Délután megcsináljuk a pattogatott kukorica füzért. Elő vette a zsebéből a csillagszórókat és a dobozba tette. –  Én már délután kikarácsonyoztam magam.

NÉMETH LILI VERONIKA

Kotullában nincsenek évszakok

Amikor ezt szóvá tettem Elenornak, csak rám bámult, mint aki érti mit mondok, de nem  tud mit tenni. Aztán a szája egy veszélyes vonallá alakult. Egy tiltó jel, útlezárás, ami azt jelentette,  nincs tovább. Most már fogjam be a szám.

Helyette tehát elkezdtem félbolondokat beszélni szép szomszédunk virágairól és udvarlójáról, akit csak úgy neveztek: az Istenvadász. Ennél a férfinál nem volt más, csak két  tárgy: egy nyesőolló és  egy Biblia.  Amikor az  Istenvadász megérkezett Kotullába;  nem  állt  meg  inni  a falu  közepére  helyezett  kútból;  csak  átvágott fullasztóan poros utcáin és átvágott cukormázként olvadó vityillói között, hogy elérje Katarina Ahmatova árnyékkal és virágokkal fedett kis teraszát. Az Istenvadász ekkor megállt a ház ablaka alatt és háromszor megérintette az üveget, kopogás gyanánt.

"Rózsalány, eljöttem, hogy megépítsem az egekig érő lépcsőt és lehozzam a napot." Ahmatova okkal lehetett rózsalány és jácinthúg és liliomnővér, joggal nevezhették a botanikus fogalomtár akármelyik kisebb-nagyobb növényének, mert a sivár rohadás közt az ő lélegzete ígérte a tavaszt. A nő kinyitotta az ablakot és tulipánjai közül virágzó pillantást vetett az idegenre.

"Ki vagy te" kérdezte, "és miért akarnád lehozni a napot?"

A férfi sem volt rest: lekanyarította fejéről szép kalapját és meghajolt.

"Vagyok, aki vagyok - továbbá az, aki Téged szeret. S ha megépíthetném a lépcsőt, akkor a nap többé nem szárítaná a földet és nem csak egy kút lenne, hanem száz meg ezer; nem lenne többé éhínség és szomjúság és halál; csak virágok és örvendezés."

Bizony tetőtől talpig rododendron vörösre gyúlt Katarina és összecsapta kezeit. "S mégis mi kéne a lépcsőhöz, hogy minél hamarabb megépüljön?"

"Bizony, bizony mondom neked, hogy oda kell adnod nékem virágaidat, mert csak azt tartja meg a szél." felelte az Istenvadász. A szomszédasszony, virágasszony szomorú lett, akár egy meddő anya, de beleegyezett. Majd behajtotta ablakait, és kulcsra zárta ajtaját és énekelt, hogy meg ne hallja a metszőolló csámcsogását.

Legalább egy tenyérnyi idő  eltelt,  amikor is újra háromszor zörgettek Ahmatova Katarina most már üres ablakain. Kitárta hát őket és ott állt az Istenvadász, üres kézzel, fekete szájjal, mintha földet evett volna.

"Kész  a  lépcső?"  kérdezte  a  lány,  de  már  rázta  is  a  fejét  a  férfi,  lemondóan, szomorúan, üresen. "Hogyhogy, hogyan nem?"

"Bizony, bizony mondom neked, hogy több kell a lépcsőhöz, mint a föld virágai."

A  lány tehát  odaadta  hajának  szalmaszínét  és  szemének  jácintkékét és  ajkáról  a rózsavöröset, hogy a lépcső biztosan és örökké álljon és örvendjen, aki él.

De a lépcső  nem  épült. Elenorral  odasétáltunk,  és  a  virágok  nem  akarództak  a helyükön maradni: rohadásnak indultak, mert nem volt miből kinőniük. Hazaérvén elmondtuk ezt Katarina Ahmatovának, mire is felkapta fehér leplét amivel a nap ellen takaródzott és elindult hogy felkeresse az Istenvadászt, akinek már nem csak a szája, de  szemei  is  feketék  lettek  a  naptól.  Épp  egy  fáklyát  akart  meggyújtani,  hogy meglássa,  mitől  is  nem  sikerül  az  építkezés.  A  metszőolló  és  a  Biblia  mellette hevertek, elhagyatva és feketén

Így, hogy a napon volt és nem árnyékban, a lány meglátta a férfi arcát és nevetett, mert íme látta, hogy amaz egy csaló, ő pedig egy bolond.

"Ahmatova Katarina" szólt a Vadász. "Hagyd ott egyszemélyes asszonyházadat és gyere velem hogy együtt harapjunk a Nap csuklójába."

De a lány megrázta színtelen fejét és nevetett; annyira nevetett, hogy az arcán végigcsurogtak a könnyek, egészen le a kopott és cserepes földre, ahol időtlen idők óta nem nőttek virágok. És akkor így szólt;

"Mondd, odaadtad-e eszed és szellemed egészét ennek a lépcsőnek?" A férfi nem válaszolt.

"Mondd, odaadnád-e a szíved ennek a lépcsőnek?" De a férfi nem válaszolt.

"Lám, nincs mi végtelen." És Katarina Ahmatova nevetett és felkapta a metszőollót és kivájta saját szívét. Majd lekuporodott, eltemette a földbe ezt a szívet, és meghalt.

Az Istenvadász várt egy picit, elnézve a halottat, majd felkelt a földről és elfújta fáklyáját. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felnyalábolta könyvét és ollóját, elindult egy másik, messzi városba igét hirdetni.

Neki itt már nem volt helye.

Kotullában tavaszodott.

***

{II}

Angyal a szérűskertben

Vigyázz.

Hármat ütött a kakukk az udvarban és -

Hiába út-igazság-élet,

bűn nélkül is van ítélet;

ahol mosoly,

ott a gyász.

Ne magyarázz.

Legyen békesség

közöttünk.

Közötted s közöttem:
 

Legyen.
 

A hold mellett sok csillag teremjen.

Ó Uram te kitépsz, te kitépsz engem.

S nyármosolyú fiúk sóhajtanak;

úgy hiszik: mosolyod tinta,

ők meg a lap.

Kedves!

Nemhiába választottalak.

Őszi mosollyal szeret minket a nap.
 

A nap, mely Dánielre lesütött,

mikor a királynak egy-két viccet elsütött,

hogy:

mene, mene tekel upharsin

az uralkodó arcából meg eltűnt a szín.
 

Mert por vagyunk és hamu vagyunk, izom és ín

kedves teher, bajos báj,

feljebbvaló, nincstelen akadály -

(kín, kín, kín)

(szín, szín, szín)
 

Angyal a szérűskertben,

Angyal a szerkezetben:

Gyere, adj egy csókot

bal arcom jobb sarkára;

Hadd lehessek öreg Sára,

Judit királyfejjel,

okos, hervadó Ráhel-

gyere,

fordítsd csípőmet az egek felé.
 

Ne hagyj el.

Hadd tudja meg minden nyelv és nemzet,

a béke egy oroszlán,

egy fiú, egy lány

és Dániel

talán

velünk alszik majd az éjjel.

Túri Levente

Színekben

Barna,
a barna nagyapám vese rákja,
a barna apám tragikus halála,
a barna elfojtott fájdalom
kisgyermekkori trauma
szűnni nem akaró magány

A barna kiszámíthatóság
a barna egy legendás film
egy örökzöld sláger
a barna egy szabadságharcos
a barna egy felsőbb erő

A barna egy elsüllyesztett hajó
a barna egy eldobott fecskendő
a barna ki nem mondott szavak

a barna plátói szerelem
a barna egy életen át tartó barátság
a barna egy váratlan utazás

Fehér,
a fehér az újjászületés
a fehér a felismerés

A fehér izgágaság
A fehér a túlfűtött szexualitás
a fehér a reménység
a fehér a változás

A fehér a cukorbetegség
a fehér a magas vérnyomás
a fehér a szegénység
a fehér a betegség

A fehér a hidegháború
a fehér a kegyetlenség

A fehér egy lopott csók

a fehér a gúnyos nevetés

Sárga,
A sárga a randevúra készülés
a sárga a játékosság
a sárga a bölcsesség
a sárga felépülés

a sárga a hasmenéses hányás

a sárga romantikus vígjáték
a sárga kamaszkorom legszebb nyara
a sárga a dal amit hallanod kell, mielőtt meghalsz

a sárga autoimmun betegség
a sárga neurózis
a sárga egy rokonlátogatás

a sárga gyermekkorom legszebb és legcsodálatosabb pillanatai
a sárga ha majd felnövök az leszek

Piros,
A piros lendület
a piros a gátlástalanság
a piros a lázadás

A piros a gúny
a piros a felsőbbrendűség
a piros gyűlölet, kényszer és mánia

a piros a vad szex,

a piros a hiú ábránd,
a piros a csalódottság

A piros a bátorság,
a piros a meleget adó tűz
a piros az éberség

a piros pestis járvány,
a piros fóbia és válság

a piros látomás
a piros bőség
a piros vasútállomás

Fekete,
A fekete az állambiztonság,
a fekete a pontosság,
a fekete megfontoltság,
a fekete a józanság

A fekete harag,
a fekete a bosszúvágy
a fekete az elfojtás

A fekete a háborúban elesett katonatárs
a fekete a leégett ház

a fekete a mágia, és misztikum
a fekete a státusz,
a fekete az elegancia

a fekete a rátermettség,
a fekete az érettség

A fekete gennyes seb,
a fekete gyermekhalál,
a fekete árvaság,
a fekete bizonytalanság

A kék,
a kék a mennyország,
a kék a beteljesült vágy

a kék a sóvárgás,
a kék perverzió és brutalitás

a kék súlyos betegségből gyógyulás

a kék áldás

a kék látomás
a kék hallhatatlanság
a kék ifjúság

a kék romlottság,
a kék részegség,
a kék ostobaság

a kék alternatíva,

a kék gyötrelem és kétség
a kék orrmandula műtét

a kék kitisztult légutak,
a kék tánc az esőben

a kék egy eltitkolt kapcsolat,
a kék vagányság,
a kék szabadság

lila,
a lila a bohóckodás

a lila a skizofrénia

a lila az időskori báj

a lila hajlott hát,
a lila rossz látás,
a lila tüdőgyulladás

a lila a csend,
a lila az egység,
a lila a spiritualitás
a lila titkos tanítás

a lila határőrség
a lila behívó parancs
a lila harc készültség

a lila férfi-nő közötti őszinte barátság,
a lila kényelmes cipő

a lila egy mára már kihalt szakma
 
a lila vizes macskakő

a lila egy doboz gyufa
a lila egy különleges illat
a lila fűszer, aroma

a lila vérszívó pióca,

a lila dédanyám leánykori fotója

A krisztusi(kor)hoz érvén

Úgy érkeztem, mint menhelyről jött kínzott kutya,
Bátor vagyok és merész,
Leszek álruhás vitéz,
Nem veszem el senki hitét
fájdalmat nem fecskendezek
senki sorsába,
Mérget sem helyezek szeme világosságába

A sajátom éppen elég… (volt
önmagam felmosására)

Nem vagyok forradalmár,
Sem szent,
Sem hős
Egyszerű ember vagyok,
Mondom,
családapa, nős

Ó mikor szemem könnybe lábad,
a Gyermekkorom és Ifjúságom gyászolva,
éltem olyan ostobán,
hogy nem kértem kegyelmet
De terelt a sors,
Isten ostorán

Mert éltem oly hanyagul és ostobán,
de felnevelkedtem Isten ostorán

MAGDUS MELINDA

Árnyék és fény

Minden ember életében,

létezik a fény s az árnyék,

olyanok,  mint a jó testvérek,

egyszerre járnak-kelnek.

Ha szemünket homály fedi,

csak az árnyék látható,

ha azonban boldog lelkünk

szikrázó fényben lebegünk.

Mint  a gyermek, ki árnyékát

megérinteni akarja,

úgy  keressük mi is a fényt,

mely ott lapul a szívünk mélyén.

Szeretettel és reménnyel

 a fény győz  az árnyék felett ,

ha  féltőn óvjuk s vigyázunk rá,

akkor mindig  győzelmet arat.

Isten oltalmában

Hát hol is kezdjem? Talán eszmélésem legelején. Munkáscsaládba születtem. Már kicsi koromtól kezdve többet akartam elérni szüleimtől, többre akartam vinni társaimnál. Minden helyzetben én akartam lenni a legjobb, legügyesebb. A versenyszellem már pici gyermekkoromtól kezdve lételemem volt. De azért a géneknek is bizonyára sokat köszönhetek, mert édesanyám is ugyanúgy, mint ahogy én, nagyon fogékony a világ dolgai iránt még ma is, legyen az költészet, rajz, természeti szépségek. Apám érdeklődési körét nem ismerem, és talán sosem fogom már megismerni. Sohasem mutatta meg az igazi énjét, pedig jó lett volna, mert elvileg rá hasonlítok a legjobban, legalábbis fizimiskára. Már kisgyermekkoromban is sok minden érdekelt, mindent megfigyeltem, mindenem elgondolkoztam. Szereplési vágyam is hatalmas volt, mindig a középpontban szerettem volna lenni, élveztem, ha rám figyelnek, engem hallgatnak.

Istennek hála, drága jó édesanyával áldott meg az ég. Emlékszem, amikor kisiskolásként hazafelé bandukoltam az iskolából már útközben azon gondolkodtam, hogyan mesélem el majd neki az aznap történteket. Kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni az élménybeszámolómhoz. Sose Valahányszor elmeséltem a napomat mindig sok dicséretet és simogatást kaptam, láttam az arcán a derűt, a boldogságot, amelyet csacsogásommal váltottam ki. Sosem tapasztaltam, hogy untatnám, vagy csak muszájból hallgatná mondandómat. Pedig sokszor hosszú percekig, sőt órákig ömlött belőlem a szó.

A másnapi iskolai napra sohasem készültem túl sokat, mert a tanórákon majdnem mindent megjegyeztem, nagyon jól vágott az eszem. A suliban általában a jó tanulók közé tartoztam. Gyengém csak az ének volt, pedig nagyon szerettem énekelni, de úgy látszik a hangi adottságaim nincsenek meg hozzá. Nagyon büszke voltam a 2. osztályban elért kitűnő eredményemre. Köszönet érte osztályfőnökömnek, aki még az éneket is feljavította ötösre, mert az összes többi tantárgy kitűnő lett csak az ének nem.

Önbizalomból sohasem volt hiányom, nem tudom ezt örököltem-e vagy a csillagjegyem hordozza magában? Ez örökre talány marad számomra, ám Istennek hála, ez a jókora bizalom önmagamban sok mindenen átsegített már az életem folyamán. Az akadályokat az általános iskolában könnyedén vettem. A tanévek közötti nyarak iszonyú hosszúságúnak tűntek, mindig alig vártam már az iskolakezdést, hogy emberek között lehessek, társaság legyen körülöttem.

Első hitélményem 9 és fél éves koromban ért, ekkor tudatosult bennem először, hogy valóban létezik a jó Isten, a természetfeletti. Egyéves kishúgom egy este fürdetés után leesett az ágyról és eszméletét vesztette. Sírva, kiabálva kértem, hogy ha van, Isten segítsen és mentse meg őt a haláltól, mert már kezdett elszürkülni. Megígértem, ha megmenti, akkor elhiszem, hogy van. Azelőtt én tiltakoztam még a létezése ellen is, mesének tartottam a róla addig nagymamámtól, édesanyámtól hallottakat. Ő akkor jelt adott magáról, húgomat megmentette a haláltól. Az édesanyámnak adott annyi lelki erőt, hogy mesterséges lélegeztetéssel újra éleszthesse testvéremet. Azóta az Istenbe vetett hitemtől senki és semmi nem tud eltéríteni.

Már nagyon fiatal koromban, talán tízéves koromtól kezdve, felnőtt szerettem volna lenni. Azt hittem sosem jön el ez az idő. Érdekes dolog, hogy a felnőtt kor eléréséig úgy érzi az ember, túl lassan peregnek az évek, bezzeg utána futnak, szaladnak. Humorérzékemet nem tudom honnan kaptam, de nagyon jó, hogy van. Az általános iskolában tréfamesternek is hívtak, mindenen tudtam nevetni, mindig vidám voltam. Pedig lett volna okom szomorúságra. 5. osztályos koromban kezdtem felfogni és "szenvedni" az életet. Rettegni attól, hogy mikor ér haza örökké ittas apukám a kocsmából, féltem mindig, hogy mi fog történni, hogy fog viselkedni otthon.

Az első lelkemet megérintő haláleset is ekkor történt, a szomszéd kisfiút elütötte egy autóbusz. Jancsika velem egyidős volt. Ő vette először észre, hogy kezdek kamaszodni, nőiesedni. Egyszer felvettem anyukám melltartóját és kíváncsi voltam, hogy észreveszi-e. Hát persze, hogy azonnal észrevette, meg is jegyezte: Mi van rajtad? És közben szélesen mosolygott. Jól esett az első bók, majd elolvadtam, furcsa bizsergető érzés kerített hatalmába, életemben először. Halála azért is viselt meg nagyon, mert aznap amikor történt a szörnyű baleset, összefutottunk a lépcsőházban és néhány szó és köszönés után úgy váltunk el, hogy én elejtettem azt a csúnya mondatot, hogy "Dögölj meg!". Ez akkoriban minden gyerek szavajárása volt, azóta egy életre megbántam, hogy én akkor ezt mondtam. Azóta csínján bánok az ilyen megjegyzésekkel, sőt kerülöm ezeket. Nehezen dolgoztam fel halálát, nem értettem, hogy miért kellett elmennie. Ezt csak a jó Isten tudhatja.

Végre eljöttek a középiskolai évek. Szépek voltak, boldogok. Nem voltam éppen a legjobb tanuló, de igyekeztem itt is mindig a középpontban lenni, valamiben a legjobb lenni. Kitűntem jó helyesírásommal, versmondó képességemmel, szakmai tantárgyból országos versenyen kiváló eredményt értem el. Voltak gyenge oldalaim is, köztük a testnevelés és a fizika. Életre szóló barátnőre találtam, a mai napig szeretettel gondolok rá.

Az érettségi után elkezdődött a nagybetűs életem. Első munkahelyem egy kisváros tsz irodájában volt, gépi könyvelőként dolgoztam. A rossz munkahelyi légkör miatt úgy gondoltam, hogy váltanom kell. Nem bírtam elviselni a főnökasszony rigolyáit, igazságtalannak éreztem. Fél év után egy helyi gyárban kaptam munkát adminisztrátorként. Hát ez az állás távol állt a munkának nevezett fogalomtól. Ennyit még soha nem unatkoztam, mint itt. Egy év múlva kértem, hogy helyezzenek át a gyár egyik termelő üzemének irodájába, ahol anyukám is dolgozott. Szerencsém volt, mert éppen üresedés lett és így pont abba a műszakba kerülhettem, amelybe szerettem volna.

Ez a váltás azonban nem spontán történt. Édesanyám emlegette gyakran, de én is felfigyeltem egy csinos fiatalemberre, aki ott dolgozott az ő munkahelyén. Véletlenül, bár szerintem véletlenek nincsenek, úgy alakult, hogy munkakapcsolatba kerültünk és rávetettük egymásra a szemünket. Csodálatos időszak volt. Ilyen nagy szerelmet, vonzódást még életemben nem éreztem, mint akkor. Alig vártam, hogy dolgozni kelljen menni, nagyon szerettem bejárni. Lassan mertünk csak egymáshoz közeledni. Bár én úgy éreztem, hogy a kezdeményező szerep többnyire az enyém volt, de azért Ő is a maga módján kezdett udvarolgatni. Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor először felajánlotta, hogy a délutános műszak után hazavisz az autójával. Ezután egy rövid udvarlási szakasz következett, öt hónap után a felesége lettem. Azóta 1200-szor megbántam már, hogy hozzámentem, de kb. 2000-szer hálát is adtam érte. Ezért vagyok még mindig vele, mert sokkal több a jó benne, mint a rossz.Voltak nehéz időszakok az életemben, de mindig segített a jó Isten túl lenni rajtuk. Nagyon rendes anyósom volt, sajnos már nem él. Sokat köszönhetek neki, rengeteg élettapasztalatát adta át, amelyek közül jó néhányat csak most értek meg.Házasságunk legszebb időszakai gyermekeink születésekor voltak, mindkettőnk szívét megmelengették közös csemetéink mosolyai. Lányaimmal egybefüggően 7 évig voltam otthon, de az utolsó évben - már munkanélküliként - nagyon vágyakoztam el otthonról. Az új munkahely megtalálását, mint annyi minden mást is, édesanyámnak köszönhetem. Ő egy középiskolában dolgozott, ahol érdeklődött, hogy van-e üresedés az irodai részen, kérte, hogy ha lesz, szóljanak nekem. Szerencsémre nemsokára nyugdíjba vonult egy néni és felvettek a helyére. Portásként kezdtem. Megjártam a szamárlétrát, ettől feljebb már nem léphetek.

Az életben nyitott szemmel járok, minden történésről van véleményem. Pozitívan szemlélem az életet, optimista vagyok a jövőt illetően. Minden percben megtapasztalom a jó Isten szeretetét, védő karját. Sosem hagyott még cserben akárhányszor is kértem segítségét, oltalmát.Az elmúlt évek során rájöttem, hogy az ember legnagyobb ellensége saját teste, saját testi vágyainak kielégítése. Testünk elvárná a kényeztetést, a simogatást, a becézést, az állandó megelégedettség érzését. Ezeknek a vágyaknak a kielégítése a fiatalkor nagy kihívása. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy észrevegyem nem csak ettől lesz boldog az életem. Sokkal nagyobb boldogságot ad gyermekeink egyetlen mosolya, mint bármilyen futó kaland, flört vagy egy annak képzelt érzés.Van még egy nagy ellensége az embernek, ez pedig nem más, mint a szenvedélyek fogságába kerülni. Én is rabja voltam jó néhánynak. A cigarettázásnak majdnem 20 évig. Az édességeknek még a mai napig sem tudok mindig ellenállni, nagyon csábítanak és sajnos elég gyakran el is csábulok. A cigizést irtó jó dolognak tartottam, amíg észérvekkel meg nem magyaráztam magamnak ennek ellenkezőjét. Egészségtelen, drága, büdös, és nem is nőies. De hát mindennek megértéséhez és elfogadásához a 37. évet meg kellett érnem. A cigizésről való fokozatos leszokásban nem hiszek, szerintem erős akaraterővel el kell nyomni az utolsó szálat és megfogadni, hogy soha többet nem gyújtok rá. Persze ez sem ment volna a jó Isten segítsége nélkül. Az évek során többször próbáltam abbahagyni, soha sem sikerült. Tizenhárom évvel ezelőtt, nagyböjt hamvazószerdáján érlelődött meg bennem az igazi elhatározás, hogy most akkor végérvényesen abbahagyom a dohányzást. Sikerült. Azóta az életminőségem sokkal jobb lett. Az édességekről sajnos még nem tudom, hogy lehetne végérvényesen lemondani, pedig már az intő jel a véremben is kimutatható, a koleszterinszintem igen magas.Az emberi értelem felismerése és nagyra becsülése fontos momentum az életemben. Az egész életünket alapvetően határozza meg. Értelmi képességünket hordozhatjuk génjeinkben, de sokat tehetünk hozzá tanulmányaink által is, valamint a jó példa, a jó minta elsajátításával is. De mindennél fontosabb számomra az Istenbe vetett hitem, ami nélkül úgy érzem nem tudtam volna idáig eljutni, annyi mindenen átmenni. Életemet hitem teszi teljessé és élhetővé. Remélem és bízom benne, hogy sohasem fogom elveszíteni.

VEREBI ÉVA MÁRIA

Mikulás, Kiskarácsony

1994 nyárutó egy

éjszakai menedékhelyen

Miért csukódik be néha örökre

Isten kicsiny házán vajon az az ablak,

a nyomorból egy szemétdombra lökve,

ahol egyszer régen átszállt már egy angyal.

Álma csókot hintett nagy öleléssel,

friss kenyér volt édes, roppanós csokival,

kisautóval lepte azon éjjel,

ígérte, őt viszi el egyszer moziba.

Azt a csepp, bozontos hajú még aprót,

kinek kis keze szúr felém üvegkéssel,

s kiált valami rettenetes hangzót,

- Ki vagy te hé, menny el, nem érem kevéssel!

Járt e errefelé azóta az angyal?

                             *

Télbe készül rőt nyári est kacattal,

s életekkel megtöltött koszos szatyra gyűrt,

érkezik lassú lépteken haladva

a kín halomra, csatornának alja, bűz.

Zsúfolt az emeletágy, s a szűk szoba

velük nyeli rendületlen a napi port,

elnyűtt testeket, miknek nincs is kora,

s figyel, rejtve észrevétlen a talmi bort.

Borzalom fő, serceg, “konyhakész"

avas szalonna ressre pirítva terül,

penészkenyéren szerencse ma csak néz.

Kis időre jött mámor gyomorba merül.

Járt e mostanában erre egy angyal?

Kapun belépsz, és benned felindulás.

Igen lehet, és kell, és te majd megcsinálod!

Vörös loboncon, könnyű piros ruhán

és fodrain hűs városi szél ficánkol.

                                  *

Amíg nem láttad, semmit nem tudsz róla,

milyen egy nyomorba zárt kisgyermek arca,

ha rád néz és gyűlöl, dacos és szótlan,

aztán káromlást szól, s hadonászik karja.

Míg bőrödön nem folyt félelem verejték,

mert te kék szemű vagy, arcod, ruhád tiszta,

meg hát jóllakott, míg tőle ezt elvették,

s mert úgy érzi, semmit nem is kap már vissza.

Bár iszonyat húrja húz feszesre izmokat,

szívemben fájdalom, könnycsepp marja arcomat.

-Istenem, milyen kicsik,

árvák, és... olyan koszosak!

Szakad a sóhajtás mélyről,

és nincs semmi pátosza.

Aztán lassú, még bizonytalan lépésekkel

elindul valami nem várt feléjük bennem.

Dalt kérdezek, verset, hogy óvodába jár e,

és szeretik-e vajon az apró süteményt,

emlékszik tán valaki, mi volt ma az ebéd,

milyen szép a kicsiny lány zöldes barna szeme,

tudja-e a nagy fiú, katonának kell e...,

s már együtt énekeljük nyáreste a telet.

- Mikulás, Kiskarácsony mihamarabb jöjj el!

Angyalok, angyalok,

halljátok mily csengőn

szólnak a dallamok!?

És ezredéves szemétdombjuk felől

érkezik az a bozontos legkisebbik.

Az imént szelelt el "fegyvert" hajítva,

s kezét most szorosan maga mögé rejtve

kérdőn áll elém, megbotlik kavicsban.

- Van e kisfiad, vagy kisleányod néked? -

S fölnéz rám, oda föl a nagyon magas égbe,

ahová úgy érzi, soha fel sem érhet.

(Gyermeki hang - hallod már?- oly tiszta, és édes!)

- Mert ha igen, ajándékot küldenék én nekik.

Kerék hijas kisautót, - álombéli sárgát -

s a jobb sorsra készült kócos rongybabáját

bizonytalan gyermekkéz - én már alig látom-

emel föl magasra ősi barátságot.

És mind ott állnak némán, megszeppenve.

(- Vajon méltó ajándék, és hát fogadja e?)

S én kezembe öleltem apró, koszos kezét,

könnyemmel mosdattam meg hálás barna szemét,

s még üzent is valamit, de már nem halottam,

mert örült és sírt a szív, dobolt meghatottan,

és ügyetlen, zavartan zsebemben matattam,

még emlékszem, sós kekszet eleget találtam,

hogy - Ó jaj, mindegyiknek legalább egy jusson!-,

kezem, szemem őrajtuk kérve végig fusson

még egy Istenhozzáddal oly gyorsan, oly csöndben,

s túlharsogva kérdezték - Máskor vajon jössz e?

Integetve ígértem - Igen, igen, persze!

De nem volt több ilyen alkalom.

Nyáresti fény oszlopához zilált-fáradtan dőlve

tisztán állt, s nézett rám mosollyal, erőtlen,

mint szárnyas oltár, mint sok ismeretlenes

ismerős képlet, amit értek és érzek is már

azóta végre­ - egy Angyal.

Hisz ahová ritkábban jutnak el

e mennybéli szárnyasok,

mert olyan sok a dolguk,

oda menni nekünk kell.

KUI JÁNOS

                                                    ​ A bohóc

Nem az igazi cirkuszi porondon nőtt fel. Porond volt számára a föld, amelyen született. Nem is arra készült, hogy olcsó figuráival nevettesse meg nézőit, inkább arra vállalkozott, hogy eljátssza saját életének elrepült mozzanatait. Azzal kezdte, hogy figuráival, anekdotáival, közte- közte, könnyű vicceivel saját szüleit nevettette meg. Akkor még nem csupán az volt a hivatása. Egyéb, mindennapi foglalkozásának élt. Arra azonban vigyázott, hogy ne kerüljön el messzire a családjától. Ami aztán következett, annak nem az volt a célja, hogy nevettessen, inkább tragikus színezete volt játékának. Hosszabb, távoli szerepléseitől visszatért a számára ismerős környezetbe. Templomi ünnepségre harangoztak, és ő, mintha semmi nem érdekelné, betántorgott a templomba. Csak néhány hívő volt egyelőre bent, azok egymásra néztek, és mosollyal követték a részeget eljátszó fiatalembert. A bohóc bácsi nem az üresen várakozó padok valamelyikében foglalt helyet. Előkotort egy rozoga széket, az ablak elé helyezte, s onnan követte a gyülekező híveket és a megkezdődött istentiszteletet. Most már nem a tiszteletes beszédét követték, az ablak fényében szundikáló, ismerősnek tűnő alakra szögezték tekintetüket, s a mosoly nem hiányzott az arcukról. A karzaton helyet foglaló fiatalok szinte hangosan kacarásztak az ismerősnek tűnő, szundikáló ember láttán. A bohóc meg elégtétellel állapította meg, hogy az első nyilvános szereplése sikerrel fejeződött be. Az imára összegyűlt közönséget is maga mellé tudta állítani, és eszköztelen játékával mosolyt csalt az istenhívők arcára. Nem sokkal később a helység művelődési házába hívták az embereket, színi előadásra készültek. A bohóc azon is részt vett. Későre érkezett minden hely foglalt volt. Az egyik színpadhoz közeli sor kellős közepén, fiatal gyermeklányok között talált magának helyet. Most már úgy néztek rá, mint ismerősre, de senki nem tudta, hol tartózkodik, hol tölti az idejét, amiből lehetett neki bőven. Az előadás megkezdődött, de a közönség nem azt figyelte, hanem a központi alakká emelkedett nézőn felejtették tekintetüket. Nem kellett semmit tennie, csupán a megjelenésével állította maga mellé a közönséget. Azután aztán komolyabb szereplések vártak rá. Kisebb csoporttal kirándult a szabadba. Kipakoltak, szalonnát és ördögpecsenyét sütöttek, de a bohócnak semmije sem volt. Innen is- onnan is csipegetett egy-egy falatot. Aztán észrevétlenül eltűnt. A társai elfogadhatóan tudták szórakoztatni egymást. Hirtelen repülőgép erős morgása szakította meg a társalgást, az égre emelték tekintetüket, mikor egy ejtőernyős alak ugrott ki a gépből. Kíváncsian rohantak a leszállás helyére, és szóhoz nem jutva látták, hogy ez a bohócnak volt egy újabb száma. A leszállást a környék lakói is követték, akik között a bohóc szinte mindennapi ismerősként mozgott. Többjükkel bensőséges barátság alakult ki, akikkel együtt mulatoztak, szórakoztak. Érdekesnek tűnő versenyt szerveztek. A tét az volt, hogy a cím szerint felsorolt nóták közül válasszanak, s az lesz a nyertes, amelyik minden ajkon egyszerre szólal meg. A bohóc volt a szervező, beintette a kezdés pillanatát, s felcsendült a dal: Minden énekes ajkán egyszerre csendült fel: Rózsi, Rózsi, mi bajod? Elég gyengén indult a nóta, de bohóc aztán segített rajta. Öblös hangját szabadon engedve magával ragadta énekes társait is, és különös hajlításokkal hangzott el a befejezés: szólalj meg hát édes gyöngyvirágom! A hely, ahol leginkább megjelent szerepléseivel, már régebbről ismert volt számára. Emlékeztek rá a lakók. De csak az idősebbek emlékezetében élt, a fiatalok csak az ő meséikből ismerték. Viselkedésével kiváltotta az idegenkedésüket. Gyakran vonult végig az utcákon alkoholos állapotban, s olyankor úgy néztek utána a sétálók, mintha már nem az volna, mint akit már elég régen megismertek. És akkor azt mondta magának: elég volt a bohóckodásból.  Akkor derült ki, hogy valahol felesége, családja van. Eldöntött, hogy visszatér hozzájuk. Megérkezett a városba, ahonnan elcsatangolt, és a kerteken keresztül lopódzott a lakása felé. Messziről látta, hogy az erkélyen a felesége ül, aki megismerkedésükkor ló farokban viselte a haját. Szép barna asszony, hullámos feketefrizuráját tincsekre bontotta. Vonzóbb volt, mint valaha. Régen nem látta, és hiányzott neki. Ahogy közeledett, egyre tisztábban látta vonzó, sima- barna arcát. Az asszony hirtelen felállt, elhagyta az erkélyt, és rohant le, hogy minél hamarabb egymás vállára boruljanak.